Úgy tűnik, Pest egykor legélénkebb és legizgalmasabb kereskedőnegye­dét lakók és üzletek nélküli fantomváros váltja fel.

A városképet meghatározó zsinagógák mellett a védett városnegyedben csak azok a részek élnek, azok tartották meg történelmi kisugárzásukat, jellegzetes hangulatukat, ahol komolyabb változások, bontások és építkezések még nem történtek. Itt nyílnak egyre-másra a fiatalok és külföldiek által kedvelt alternatív kávéházak, üzletek, kulturális helyek is.

Az átalakulás jellege – nyilvánvaló kudarc. A városrész életét és látványát a befektetői fejlesztések nem felértékelték, hanem egyértelműen tönkretették, hatásukra a kivételes hely értéke jelentősen csökkent.

A káros folyamat minden nemzetközi és hazai tiltakozás ellenére sem állt le, töretlenül folytatódik.

Az ÓVÁS! Egyesület 2004 óta kiadványok, konferenciák, viták, kiállítások és városnéző séták szervezésével, nemzetközi példákkal próbálja megértetni, hogy milyen értékes és fontos városrész pusztításáról van szó. A zsidónegyed rombolása külföldön is komoly felháborodást keltett. 2007 novemberében mindezek hatására UNESCO-szakértő vizsgálta a negyed­ben zajló bontásokat és építkezéseket. A szakértői jelentés lesújtó volt. Kimondta, hogy ami eddig történt, egy védett negyed esetében elfogadhatatlan, és a továbbiakban nem folytatható. Elvárásait az UNESCO Világörökségi Bizottsága – komoly figyelmeztetéssel – 2008 nyarán megerősítette.

A VII. kerületi önkormányzat Belső-Er­zsébetváros területére szóló, 2008. szep­tember 19-én elfogadott szabályozá­si terve (tervező: Műhely Rt.) mindezt tel­jesen figyelmen kívül hagyta, kivált­va a fő­város és a civil szervezetek éles ellen­ke­zését is. A városrész jövőjét hosszú idő­re meghatározó várva-várt új szabályozási terv nem vette figyelembe a budapesti világörökségi területek megőrzésére vonatkozó követelményeket sem.

A kivételes építészeti-történeti együttes, melyben Közép-Európa legnagyobb zsidó közössége élt és él ma is, és ahol 1944-ben minden szörnyűség ellenére megmaradtak a gettóvá változtatott negyed utcái és házai, az egész kétszáz éves múlt, most – ha továbbra sem történik semmi változás – néhány év leforgása alatt megsemmisülhet. Mindez együtt járhat a világörökségi cím elvesztésével.

Ebben a kritikus helyzetben újabb kísérletet teszünk a jelenlegi szemlélet és gyakorlat megváltoztatására: a nemzetközi és országos védettségnek és az UNESCO elvárásainak megfelelő új tervek kialakítására.

Alternatív tervünk bemutatásával gondolkodási és cselekvési folyamatot szeretnénk elindítani, célunk, hogy a jelenleg érvényes szabályozási terveket mielőbb felfüggesszék, és meginduljon a valódi rehabilitáció megvalósítása.

Nem gondoljuk, hogy a mi tervünk az egyetlen lehetséges megoldás, de hiszünk abban, hogy egy újfajta, ehhez hasonló gondolkodásnak és szemléletnek kell érvényesülnie. Ez hozhat valódi, hosszú távú felértékelődést, társadalmi, kulturális, idegenforgalmi és gazdasági hasznot egyaránt. A politikai szándékon és akaraton múlik, hogy ami a vélt gazdasági érdekek és a kialakult érdekszövetségek miatt lehetetlennek tűnik, mégis megtörténjék. Lehet kevesebbet, kisebbet, de értékesebbet építeni, lehet történelmi épületek rendbe hozásával, jobb lakókörülmények megteremtésével, a hagyományok és az emlékezés helyszíneinek védelmével, a közlekedés környezeti terheinek erőteljes csökkentésével, kertek, parkok kialakításával, a kulturális és vallási élet segítésével hosszú távon jól működő, élettel teli, vonzó városrészt kialakítani, ahogy sikerült – és komoly felértékelődéshez vezetett – Európa összes városában, nyugaton és keleten, Párizsban, Berlinben, Prágában, Krakkóban, Varsóban egyaránt. Miért ne lehetne itt is?

A siker érdekében azonban elengedhetetlen a teljes és valódi védelem. A történelmi negyed egyensúlya már felborult, a városszövet erősen megsérült, túl sok a hiány, az új, ide nem illő épület, az üres telek, a lakók nélküli ház. A megsértett városszövetet, ahol csak lehetséges, be kell gyógyítani, a változásokat a negyed jellegéhez, egyúttal a modern kor követelményeihez és a közösségi érdekekhez kell igazítani.

Mi a legfontosabb? A telekszerkezet, az utcakép, a történeti épületek hiteles és szerves együttesként történő megőrzése. A további bontások megakadályozása, ezáltal a lakosság és a működő üzleti, munkahelyi, közösségi élet megtartása, ehhez kapcsolódóan az újabban műemléki jóváhagyással divatossá vált „faszá­diz­mus” gyakorlatának leállítása. A meglévő üres telkeken építkezés esetén a sokszínűség, arányosság, modernség követelményeinek figyelembevétele, a mai kor magas színvonalú építészetének megvalósítása érdekében tervpályázatok kiírása. A már nagy számban eladott, üresen álló műemlék lakóházak bontás és „fejlesztés” nélküli, hiteles felújítása. A gyalogos közlekedés elsőbbsége a negyed teljes területén, az autós közlekedés és a parkolás mértékének nagyarányú csökkentése mellett. A belső utcák mentén és a belső tömbökben a mélyparkoló építések korlátozása vagy teljes elhagyása: a már létező nagyszámú, de üresen álló mélyparkolók felhasználása újak építése helyett. A fák és a jelentősebb kertek, kertlehetőségek védelme, új parkok, „zsebparkok” kialakítása akár magántulajdonú telkek felhasználásával is. A gettóhatár vonalán elhelyezkedő, még létező falak, falmaradványok mint fontos emlékeztető jelek megóvása, bontásának megakadályozása. A Klauzál tér átjárhatósága, központi szerepének helyreállítása tervpályázat segítségével, egyúttal a sportolási lehetőségek biztosítása a téren kívül. A három nagy zsinagóga közötti közterületek, a „zsidó háromszög” megkülönböztetett kezelése, a Dohány utcai zsinagóga melletti lebontott házak visszaépítése és modern zsidó levéltár építésének javaslata a Rumbach Sebestyén utcában. Differenciált lakáspolitika: akár azonos épületen belül is különböző méretű, színvonalú és tulajdonformájú lakások váltogatása – társadalmi heterogenitás és sokszínűség. A hely jellegéhez alkalmazkodó, „fenntartható felértékelődést” eredményező fejlesztések, ahol kell, a funkciók újraértelmezése. A negyed neves lakói által lakott házakban emlékhelyek kialakítása, kisebb múzeumi- és kutatószoba-hálózat létrehozása. A civil szervezetek, a kulturális és a vallási közösségek számára működési lehetőségek biztosítása az erre alkalmas üres épületekben, helyiségekben.

Perczel Anna

A „rehabilitáció” társadalmi költségei

A beindult jogi eljárások ellenére változatlan ütemben folyik a budapesti Belső-Erzsébetváros régi pesti zsidónegyedként ismert részének a pusztítása. Azóta, hogy 2002-ben a negyed UNESCO-védelem alá került, a VII. kerületi részen tizenhat házat romboltak le teljesen, öt épületet pedig úgy bontottak el részlegesen, hogy csak utcai homlokzatuk vagy traktusuk maradt meg. A negyed VI. kerületi részén további öt épületet bontottak le teljes egészében, egyet pedig részlegesen. Jelenleg még mindig két épületet fenyeget a teljes mértékű, és további tizenkilencet a részleges bontás veszélye. A kerületi önkormányza­tok és a műemlékvédelmi hatóság összefogása nyomán újabban ugyanis az a megoldás tűnik győzedelmeskedni, hogy műemlék épületek utcai frontjának megtartása, illetve ezekre egy-három emelet ráépítése mellett – a történelmi városrészt mintegy díszletként kezelve – a régi házak teljesen elbontott hátsó frontjának helyén 5-8 szintes épületmonstrumok felépítésére adnak engedélyt. A jelenlegi szabályozás és a befektetőkkel történt korábbi megegyezések szerint mintegy hatvan helyen várható új ház vagy épületszárny építése.

Mindez gyökeresen megváltoztatja a negyed történelmileg kialakult fizikai és társadalmi szerkezetét. Nemcsak az okozott ugyanis jóvátehetetlen károkat, amit lebontottak, hanem az is, ami oda nem illő újat építettek. A telekegyesítések nyomán felépült hatalmas társasházak esetleg megengedhetők lennének zöldmezős lakóparki beruházásként – bár a város szélén, sőt a VIII. kerület legleromlottabb részén is általában jóval színvonalasabb házak épülnek -, de tökéletesen elfogadhatatlanok az építészeti világörökség részét képező történelmi városnegyedben. Nem véletlen, hogy ilyen mértékű bontással járó „városrekonstrukció” az 1960-as évek óta még sokkal kevésbé értékes városrészekben sem fordul elő Európának azon a részén, ahová Magyarország felzárkózni szeretne.

A „buldózeres városrehabilitációval” kapcsolatban minden alapot nélkülöz a kerület vezetőinek a lakosság érdekeire való hivatkozása. 1990 óta a lakosság mintegy fele cserélődött ki a területen. A negyedben főleg önkormányzati tulajdonú házakat vagy olyan társasházakat bontottak le, amelyekben sok önkormányzati bérlakás volt, anélkül, hogy eddig akár egyetlen önkormányzati bérlakást építettek volna. Az önkormányzati tulajdonú házakat és lakásokat az önkormányzat a lakókkal együtt adta el a befektetőknek. A lakók nem élhettek elővásárlási jogukkal, legtöbben nem is ismerték jogaikat. Elsősorban tehát az egykori önkormányzati lakások lakói szorultak ki a negyedből, főleg az öregek, a szegények és – mindenekelőtt – a cigányok. De – éppen a buldózeres városrekonstrukciós technika következtében – sok olyan jó színvonalú házat és komfortos lakást is lebontottak, amelyekben viszonylag magas státusú, törzsökös lakosság élt, egyszerűen csak azért, mert az épület a telekegyesítések vagy a Madách sétány útjában volt. A világ szerencsésebb részén már az 1960-as évek óta nem követik azt a gyakorlatot, hogy ha egy műemlék jellegű házban sok fürdőszoba nélküli lakás van, akkor azt a házat porig kell rombolni. Inkább komfortosítanak. A szóban forgó terület lakásállománya pedig minden releváns mutató szerint jobb, mint akár a VI-VII. kerületi, akár a fővárosi átlag. Szociális érvekkel tehát nehezen indokolható e kerületek vezetőinek modernizátori hevülete. Világörökségi védelem alatt álló területen pedig eleve tilos mindenféle telekösszevonás és jelentősebb városszerkezeti változással járó beavatkozás.

A nagy előszeretettel hangoztatott gazdaságossági érvek is megalapozatlanok. A régi pesti zsidónegyed a budai Vár és a pesti Belváros mellett Budapest legjelentősebb, legnagyobb idegenforgalmat vonzó történelmi városrésze. Európában máshol mindenütt felújították a történelmi zsidónegyedeket, és ezek a projektek ott jelentős üzleti haszonnal jártak. Nehezen érthető, hogy ez normális körülmények között miért pont Budapesten ne sikerülhetne. Mint ahogyan nehezen érthető az is, hogyan lehet ölbe tett kézzel nézni, amint a kerületi önkormányzatok fokozatosan felélik a tulajdonukba került nemzeti vagyon tekintélyes részét. A külső kerületekben ennek egyre nagyobb zöld területek esnek áldozatul, a „barna zónában” ötletszerűen felhúzott és korszerűtlenül átépített városrészek nőnek ki a földből, a belső pesti városrészekben viszont, ahol ilyen szabad területek nincsenek, az önkormányzatok a meglévő, gyakran igen értékes épületek minden áron kikényszerített lebontásával igyekeznek szabad területet biztosítani gyakran több mint gyanús ügyleteik számára. Ezeknek az ügyleteknek azután nemcsak értékes műemlékek esnek áldozatul, hanem a nagyszámú, gyakran silány új épület leértékeli a területet, ezért szűken értelmezett üzleti szempontból is a jövő felélését jelenti.

A jelenlegi válság körülményei között ez különösen súlyos problémákat okoz. Az önkormányzati lakásvagyon elherdálása megfosztja az önkormányzatokat és az államot a válság szociális konzekvenciái kezelésének egyik legfontosabb eszkö­zé­től. Az önkormányzat által követett felelőtlen és amatőr dzsent­ri­fikációs stratégia pedig nem egyszerűen nagyfokú népességcserét eredményezett, hanem – már ko­rábban is, de az elmélyülő válság körülményei között egyre nagyobb mértékben – azzal járt, hogy az új épületek kísértetházakra emlékeztetnek, hiszen lakása­ik jelentős része üresen áll, mert vagy nem sikerült azokat eladni, vagy többnyire külföldi tulajdonosaik pár napos átmeneti szállásként adják e lakásokat bérbe.

Az eddig követett gyakorlattal szemben mi olyan társadalmi rehabilitációs stratégiát javasolunk, ami a lehető legkisebb mértékű népességcserével jár, a terület szociális értelemben vett felértékelését pedig nem az alacsonyabb státusúak kiszorításával, hanem a meglevő lakásállomány korszerűsítésével és az üres telkeken jobb minőségű lakások építésével éri el. Emellett igen fontosnak tartjuk a – a negyedre korábban mindig is jellemző – társadalmi sokszínűség helyreállítását, amit egyebek mellett nagyszámú, erősen heterogén nagyságú és színvonalú szociális bérlakás építésével és minél elszórtabb elhelyezésével kívánunk elérni.

A régi pesti zsidónegyedben zajló kedvezőtlen folyamatok tehát egyértelműen világítanak rá a magyar önkormányzati rendszer, a budapesti kétszintű önkormányzatiság, valamint a várostervezés és a műemlékvédelem jelenlegi helyzetének visszásságaira. Rehabilitációs javaslatunk nemcsak városépítészeti, hanem szociális értelemben is alternatívát kíván nyújtani az eddig követett gyakorlattal szemben.

Ladányi János