A tavaly a fővárosháza gondozásában megjelent, Lábass Endre gyönyörű fotóival akkurátusan illusztrált kötet százhuszonhárom belső-erzsébetvárosi ház leírását tartalmazza. Megtudhatjuk, mikor épült az épület, ki tervezte, miféle stílben, milyen átalakítások estek meg vele, mi volt benne, és mi van ma, kik lakták egykor, és kik, avagy kik nem manapság. Ha egyáltalán megvan még a ház. Mert gyakorta nincsen.

Úgy olvastam egyvégtében az egészet el, mint egy regényt. Mert hogy az is. Egy városrész regénye, történelmi regény, de nemcsak az, hanem egyben izgalmas, felkavaró és végül is kétségbeejtő, mert igaz krimi.

Arról szól, hogyan kell egy várost ellopni. Évszázados házait megkaparintani, lakóit kitelepíteni, a házakat lerombolni, helyükre rondát, jellegtelent, nem ide illőt emelni, s mindezt úgy megcselekedni, hogy közben a kerület kasszájába egyetlen fillér be nem cseng.

Perczel Anna nagyszerű könyvének lapjairól pontosan kirajzolódik, hogy a különféle érdekcsoportok hogyan s miként osztották fel egymás között a területet. Az egyik kft. az ő építész asszonyával tarol az egyik utcában, a másik holding a maga csapatával kapja a másik tömböt, a harmadik rt. a következőt és így tovább. Csurrant-csöppent a zsidó hitközség volt vezetőjének is.

Egyébként az egész történetben – finoman szólva is – furcsa szerepet játszott és játszik a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, amely igen könnyeden mondott le igen értékes épületekről.

A derék hetedik kerületi elöljárók kimérték városukat kilóra.

Hangsúlyozni kell, hogy minderre nem most derült fény: az Óvás! Egyesület és annak tagjai együtt és külön-külön évek óta harcolnak a várospusztítás ellen, és évek óta állítják, hogy ami történik, az bizony bűn, és nem csupán büntetőjogi, hanem erkölcsi és politikai értelemben is az.

Az úgynevezett zsidónegyed nemcsak zsidó negyed volt, hanem görögök, románok, szerbek és mindinkább cigányok békés egymás mellett élésének a színtere. A Gozsdu-udvar páratlan lehetőséget adott volna arra, hogy a már létező – persze civil – tervek szerint a magyarországi románok kulturális központja, a magyarok és románok kapcsolattartásának, együvé tartozásának szimbolikus és valóságos terei és intézményei jöjjenek létre benne. Mellesleg ez volt a Gozsdu-alapítvány és a román állam kérése, sőt követelése is.

A hetedik kerületi képviselők persze nem foglalkoztak efféle piszlicsáré ügyekkel. Ők a múltnak eltörlésére, a gyökerek kiszakajtására hivatottak.

A zsidónegyed „gazdái” arra nem voltak képesek, hogy az egykori gettó utolsó mementó-falmaradványát megóvják. Pedig kérték, követelték tőlük ezt, és nem került volna semmi pénzbe. Csak história sugárzott volna onnan, múlt, emlékezet. A kerület urainak ilyes dolgokhoz közük semmi nincsen.

Ez a negyed páratlan idegenforgalmi nevezetesség lehetett volna: Európa egyetlen olyan egykori zsidónegyede, amelyben még eleven zsidók vagy volt zsidók is élnek, amelyben még vannak működő templomok, közösségek, zsidó intézmények, konyhák, cukrászdák, fürdők, üzemek, gyáracskák, műhelyek, nyomdák, ódon boltok. Nem sok európai városban lehetett volna bemutatni harangöntőműhelyt és jelvénygyárat, aranyműves műhelyt és patinás sütödét pár száz méter sugarú körön belül.

Mindez túlélte a kommünt, túl az ellenforradalmat, a nácizmust, a gettót, ostromot, túlélte a Kádár-korszakot. A szocialistákat és szabad demokratákat nem élte túl.

A Kertész, az Akácfa utca nevek őrzik emlékét annak, hogy valamikor ez a pesti kertek vidéke volt. De a kétszáz évvel ezelőtti beépítés után is a legtöbb ház udvarában akácok, ecetfák, platánok adtak enyhet. Még fügefa is található a negyedben. Az új épületek viszont szinte kivétel nélkül százszázalékos telekkihasználtsággal épülnek.

Kíváncsi lennék, hogy minden erzsébetvárosi faág és falevél elkötelezett ellenségének és irtójának, a kerület nem hivatalos „főépítészének” tűnő Streit Ágnes kertes házban lakik-e. Mindenesetre van egy sejtésem.

Az önkormányzat mindent pusztít, aminek itt gyökere van: házat, zöldet, embert.

Érdekes, hogy a negyedben csak egy-két ingatlan van tényleges, családi magántulajdonban, ám ezekre ügyel gazdájuk, és példás módon őrzi a régi értékeket is: tessenek megnézni a Király utca 9. alatt lévő házat, példának okáért.

Az önkormányzat rossz gazda. A történet éles fénnyel világítja meg az önkormányzati törvény szörnyű fogyatékosságait, melyeknek folyományaként a hivatalok, leginkább Budapesten, nem gazdaként, de rablólovagokként regnálhatnak a rájuk bízott feudumokban.

És általában: az egész magyar újkapitalizmus szörnyszülött volta elénk tárul: a pártok és önkormányzatok feneketlen mélységű korrupciója és a lopás tekintetében már rég megvalósult nagykoalíció.

Természetesen nincsen olyan budapesti polgár, aki elhinné, hogy ez a városlopás csakis kizárólag a hetedik kerületben esik meg. Magát a technikát például a hatodik kerületiek dolgozták ki, ők kopirájtolhatják büszkén.

De ez végül rendben is lenne már, lopnak, mit csináljunk, lopnak, lopnak valamennyien, politikusok, közhivatalnokok, állami vezetők. Ezt már megszoktuk, nem rebben szemünk sem, nem tudunk ellene mit tenni. De hogy közben még a mi saját városunkat, a mi múltunkat, a mi kultúránkat is elpusztítják, az azért mégiscsak több a soknál.

Nem hiszem, hogy lenne épeszű erzsébetvárosi, aki ezek után 2010-ben a mai koalíció bármely pártjára szavazna. És ha Budapest hetedik kerületében elbukja a választásokat az úgynevezett – ezt mindig hozzá kell tenni: úgynevezett – baloldal, akkor mi lesz másutt?

Az egészre más magyarázat nem tételezhető, csak az, hogy a mai Magyarországon a mindenkori ellenzékiség is kifizetődik, a szocialisták és a szabad demokraták könnyű szívvel dönthetnek úgy, hogy ők elveszítik a következő választásokat. És – szemlátomást – mindent megtesznek azért is, hogy ez a vereség megalázó, teljes körű és megsemmisítő legyen.

Sikerülni fog.

Ők pénzüknél lesznek akkor is.

Csak mi fizetünk rá, mindannyian és nagyon.

Mert a leendő győztes se nem polgári, se nem konzervatív, se nem nemzeti, de még csak nem is jobboldali, hazug és korrupt az, akár a másik, csak ráadásnak még belengi ordas eszmék bűze is.

Mindegy. Megérdemeljük.