Példa erre a tavaly ősz óta hatályos rehabilitációs szabályozási terv, ami körül a kb. két és fél órás diskurzus keringett. Hiszen ez volt az a terv, aminek az ötletét a 2004 óta a zsidónegyeddel kapcsolatos hangzavarban az egyetértés, vagy hát legalábbis az egyetértés látszata övezett. Mert nagy vonalakban nincs jele annak, hogy az álláspontok közelítenének egymáshoz, ez az első körkérdésnél – arról, hogy mi hátráltatja a terület rehabilitációját – kiderült. Lantos Péter kerületi főépítész – aki a bevezető után egyébként levonult a pódiumról, mert a moderátor bevezetőjét elfogultnak tartotta -, a történeti érvvel állt elő: ma csak azért beszélhetünk pufferzónáról, mert anno az Andrássy út – az utókor büszkeségének tárgya – kedvéért ledózerolták a helyén álló házakat; vagy hogy 2000-ben a fővárosi önkormányzat is áldását adta az utóbb vehemens ellenzést kiváltó bontásokat lehetővé tevő kszt-re. Perczel Anna, az Óvás! Egyesület elnöke szerint a történeti példák nem legitimálják a ma eltervezett bontásokat, különösen, amikor az európai nagyvárosok zsidónegyedeit kitüntetett figyelemmel rehabilitálják. A kszt-t jegyző Nagy Béla szerint a területtel kapcsolatos elvárásoknak és a magyar jogrend között „diszkrepancia van”, ezért a kszt nem tud eleget tenni az olyan különleges elvárásoknak, mint amelyek a Belső-Erzsébetvárossal kapcsolatban felmerülnek. Ezért szerinte nincs más megoldás, mint köztulajdonba venni azt, amire a köz akarata irányul. (Lantos Péter később azzal érvelt, hogy „ha pesti zsidónegyednek hívjuk”, „ez először is világörökség, másodszor magyar örökség, harmadszor budapesti, és csak legutolsósorban kerületi örökség. Ebből következik, hogy a megóvása nem a kerületnek, vagyis a legkisebbnek, a templom egerének a feladata.”)

Perczel Anna szerint nem rehabilitáció zajlott a kerületben, hanem egy „eladási technika” érvényesült, miszerint pályázat és a lakók tudta nélkül eladták a házakat, és ami nem volt műemlék, azt le lehetett bontani – miközben a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal „alávetette magát a kszt-nek” és a „semmi beleszólás” technikáját választotta. Mezős Tamás, a KÖH elnöke viszont nem látja ezt a mozgásteret, mert a KÖH csak véleményezi a kszt-t. Beleznay Éva fővárosi főépítész szerint egyrészt a Madách sétány szellemi és fizikai öröksége a ludas, másrészt a helyi szakmai és politikai vezetés, amely az új épületekben és nem az örökség védelmében látja a lehetőséget – amellett, hogy a magyar jogrend sem a felújítást, hanem az új lakásépítést támogatja.

A Tálaló második felvonása oknyomozásba fordult: a moderátor elsősorban arra volt kíváncsi, hogy a rehabilitációs szabályozási terv, aminek az alakításában a kerületen kívül a főváros, a KÖH és civil szervezetek is részt vettek, végül miért torz formában került elfogadásra. Mint közismert, torz azért, mert tavaly szeptemberben az erzsébetvárosi testület két részre bontotta, úgy, hogy a lényeges módosítások a második részbe kerültek, amit csak bizonyos feltételek teljesülése esetén fogadnának el. (A rendeletet, lévén hogy a terület egy része a világörökség pufferzónája, a fővárosi képviselőtestületnek is jóvá kellett hagynia.) Nagy Béla azzal válaszolt, hogy a két részre bontás „nem szakmai tervezési kérdés”, hanem politikai döntés volt. Lantos Péter a kártérítéssel érvelt: ha ugyanis csökkentik a beépítési paramétereket, akkor az ingatlantulajdonosok kártérítési igénnyel élhetnek, ezért ők a teljes kszt elfogadásának feltételül nemcsak azt szabták, hogy a többi belső kerületben is vezessék be a beépíthetőséget korlátozó értékeket, hanem azt is, hogy a főváros vállalja át a magántulajdonosok esetleges kártalanítását. Az egyeztetések során azonban ez a szempont, a nyugalmából kibillentett Beleznay Éva szerint legalábbis – „Miért játszottuk akkor másfél évig ezt a színjátékot?” -, nem került elő. Lantos szerint viszont előkerült, és erről levelek is tanúskodnak. Beleznay szerint továbbá a kerület az utolsó döntéshozói fórumokra (az utolsó egyeztetésre illetve a közgyűlésre) nem minden ízükben egyező anyagokat hozott – Lantos viszont csak egyetlenegy verziót ismer, és Beleznay hazudik, ha mást állít: „Hazudni itt nem lehet” – kiáltotta. Az epizód kétségkívül az este mélypontja volt.

Ezt követően a másik ok került sorra, ami miatt a kszt-t nem a kezdeti elvárások szerint fogadták el. Hunvald György és Mezős Tamás még 2007 végén jelentette be, hogy a kszt-hez értékleltárt készít a KÖH – ám ez végül nem került bele az anyagba. A leltár elkészült ugyan, de Perczel Anna szerint először a KÖH-elnök átalakíttatta „építész- és befektetőbaráttá”, majd a négy kötet eltűnt, olyannyira, hogy még a KÖH archívumában sem férhettek hozzá a kutatók. A Tálalón a KÖH elnöke erre nem tudott kielégítő magyarázatot adni: „Nem tudom miért nem épült be a kszt-be. Aki intézte, már nem dolgozik a KÖH-nél, nem tudok válaszolni” – ami természetesen nem tisztázza, hogy miért volt szükség egy független jogvédő szervezet közbenjárására, hogy végre nyilvánosságra hozzák az anyagot. (Nota bene a bírósági végzés még nem jogerős, így az anyag továbbra sem hozzáférhető, ugyan Mezős levetíttetett belőle néhány oldalt a Tálalón.) Nagy Béla az értékleltár hiányát nem tartja „a terv hiányának”, hiszen a kszt minden védelmi kategóriának eleget tesz és részletes értékvédelmi adatokat is tartalmaz. Perczel Anna szerint az értékleltár attól függetlenül tisztázta volna a beavatkozás korlátait, hogy egy ház műemlék-e avagy sem. Így az olyasfajta öszvér épületeket, mint amilyet például a Síp utca 8-10 -be vagy a Klauzál utca 7-9 -be terveztek (utcai traktus megmarad, a hátsó szárnyak helyére hét vagy több emeletes épületrészt emelnek), kiszűrte volna. Nyilvánvaló azonban, hogy egy értékleltárhoz való igazodás csak egy lenne a részmegoldások közül – aki viszont ennél is többet vár, annak egy egészen más politikai és jogi környezet kialakulásában kell reménykednie.