Az erzsébetvárosi önkormányzat több szocialista és szabaddemokrata képviselőjének, majd szocialista polgármesterének előzetes letartóztatása váratlan fordulat volt a pesti zsidónegyed szisztematikus lebontásának sokéves történetében. Az ezredforduló után ugyanis a II. világháború utáni korszak legnagyobb méretű ingatlan- és értékpusztítása kezdődött a városban, és minden jel arra mutatott, hogy az önkormányzati korrupciós ingatlanspekuláció nem irgalmaz Budapest építészeti örökségének.

A gazdasági bizottsági elnök és SZDSZ-es frakcióvezető, Gál György és a pénzügyi bizottság ugyancsak szabaddemokrata elnöke, Kardos Péter őrizetbe vétele után a polgármester arról igyekezett meggyőzni a közvéleményt, hogy a kerületi önkormányzatnak is érdeke az ügyek tisztázása. Később, mikor már Hunvald György is rács mögött volt, a kerületi közgyűlés levezető elnöke egy fél mondatban utalt arra, hogy a polgármester „akadályoztatása miatt” nem lehet jelen, ám ez a képviselők munkatervét nem befolyásolja. Hírek szerint a letartóztatott politikusok telefonjait már két éve bírói engedéllyel lehallgatták, a polgármester irodájában elhelyezett poloskák pedig több esetben is fültanúi voltak, amikor az önkormányzat vezetője összegszerűen utasította az értékbecslőket, hogy az adott ingatlan esetében mekkora értéket állapítsanak meg.

Az ügyészség a polgármestert bűnsegédként elkövetett, hétrendbeli, különösen nagy kárt okozó, üzletszerűen, bűnszervezet tagjaként elkövetett csalással vádolta meg. Emellett kétrendbeli hasonló csalásnak a kísérletével is megvádolták, majd később hivatali visszaéléssel, hivatali vesztegetéssel, hűtlen kezeléssel és magánokirat-hamisítással is kiegészült a lajstrom. Közben az ügyészség a szomszédos Terézváros önkormányzatának csaknem valamennyi képviselőjét meggyanúsította különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntettével. Két képviselő kerülte el a gyanúsítást, egyikük Kékesi Tibor, mentelmi joggal rendelkező szocialista országgyűlési képviselő.

Ezek a büntetőjogi fordulatok önmagukban keveset árulnak el arról, hogy valójában mi folyik a város szívében, és még az sem biztos, hogy képesek leírni a folyamat lényegét. Az ügyészség 14 épület értékesítésének módszerével kapcsolatban megalapozottnak minősítette a gyanút[1], majd két civil szervezet, a Levegő Munkacsoport és az ÓVÁS! Egyesület további 12 épület[2] értékesítésével kapcsolatban tett feljelentést. Összességében az elmúlt években az erzsébetvárosi önkormányzati vagyonból értékesített házak száma a fent felsoroltaknak több mint a háromszorosa. Figyelemre méltó, hogy bontott épületek nem szerepelnek az ügyészségi gyanúban felsorolt ingatlanlistában, de a kiegészítő feljelentésben említett épületek között is csak egy olyan akad, melyet már lebontottak.[3] Az ügyészségi gyanú az tranzakciókra irányul, ám a tragikus és visszafordíthatatlan következményre, a régi pesti városnegyed elpusztítására nem.

A pesti zsidónegyedben eddig 20 házat bontottak le[4], négynek megmaradt a homlokzata.[5] A tiltakozóhullámot az 1909-ben Novák Imre és Gót Jenő által Fleischmann Lipót ezüstműves mester számára épített Holló utcai Ezüstművesház lebontása indította el[6] 2004-ben. Az épületet műemléki védelemre terjesztették fel, az önkormányzat pedig nem akarta megvárni az eljárás eredményét, és a házat lebontotta. Helyén jellegtelen, leginkább a mediterrán nagyvárosok lakótelepeire hajazó, városszéli lakóparkba illő lakóház épült. Ugyancsak folyamatban volt az 1850-ben épült, Kazinczy utca 9. alatti egyemeletes ház műemlékké nyilvánítása, amikor lebontották.[7] Dózer végzett az 1840-ben épült és 1881-ben bővített, Kazinczy utca 41. telkén álló házzal, amelynek udvarán 1914 óta kóser húsfeldolgozó üzem működött egészen 2002-ig.[8] Ez az épület is egyedi műemlék lett volna, ha megéri. Nem volt irgalom az 1863-ban Lohr

Antal tervei alapján épül Dob utca 27. alatti egyemeletes épületnek sem; az épület mögötti, 1930-ban Burger Dezső által Skrek Lipót számára tervezett magas bérházban volt a Skrek-féle kóser szalámigyár. 1944-ben itt működött a tizenegy gettókonyha egyike. Lebontották az Otto Wagner-zsinagógával szemben álló, 1872-ben a Jakabffy család számára épült kereskedőházat.[9]

Építészeti szempontból a hét éve folyó pusztítás célja a belső-erzsébetvárosi zsidónegyed teljes lebontása, a ledózerolt épületek helyén az eredeti beépítéstől radikálisan eltérő lakóépületek, szállodák és irodaházak felhúzása, részben pedig az eredeti utcahálózat és belső udvarok eltüntetése. A szabaddemokrata–szocialista vezetésű fővárosi önkormányzat a szabaddemokrata főpolgármester, Demszky Gábor, valamint a szaktárca és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és nem utolsósorban a Mazsihisz csendes asszisztálása mellett a szocialista–szabaddemokrata vezetésű hetedik kerületi önkormányzat a pesti oldal legrégebbi, építészetileg legértékesebb és legeredetibb városrészének elpusztításáért felelős. Urbanisztikailag a kerületi önkormányzat célja a teljes lakosságcsere. Pénzügyi értelemben a folyamat több tízmilliárdos hozamú ingatlanpanama, amelynek egy része minden bizonnyal pártközeli kasszákba folyik.

A városrész elpusztításának szándékát már az egykori Fővárosi Tanács utolsó ülésén, 1990-ben elfogadott, Pomsár János által kidolgozott Madách sétány-terv is megfogalmazta, ám az a koncepció csak a Király utca és a Dob utca közötti sávot kívánta radikálisan átépíteni, hat-hét emeletes irodaházakat álmodva a lebontandó egy-két emeletes házak helyére.

Az ezredforduló után kezdődött folyamat jóval nagyobb területet, lényegében az egész Belső-Erzsébetvárost érinti. Nem egyes épületek pontszerű bontásáról és a foghíjak pótlásáról van szó, hanem a környező házaktól teljesen eltérő stílusú és magasságú épületek felhúzásáról, egész utcák, belső udvarok, átjárók eltüntetéséről, sőt, az eredeti utcahálózat átszabásáról. Ha két párhuzamos utca egymással határos házsorát egyszerre kezdik bontani, az utcák is eltűnnek, és a megmaradó épületek léte is ideiglenessé válik. Már lényegében eltűnt a Holló utca, és eltűnőben van a Kazinczy utca vele párhuzamos szakasza.

A Király utcát és a Dob utcát szegélyező, reformkori vagy még régebbi, patinás klasszicista műemlék házak még állnak, de korántsem az önkormányzat szándékából. A Dob utcában eddig egy házat bontottak le, de további négyet eladtak, kiürítettek és le is bontottak volna, ha időközben nem kapnak egyedi műemléki védettséget.[10] A legrégebbi ház az 1820-ban épült, majd 1836-ban Hild József tervei alapján bővített sarokház, ahol néhány évig a Szóda nevű romkocsma működött. A Király utcai házak szerencsésebbek, mert egyelőre nem ürítették ki őket, de öt műemlék házat eladtak, és néhányukban jelentős átalakítási munkák kezdődtek. A Király utca 15. bérlői pert indítottak az önkormányzat ellen, mert az úgy adta el fejük felől az épületeket, hogy nem élhettek elővásárlási jogukkal. Ez a jogvita vezetett el ahhoz, hogy három civil szervezet feljelentést tett, és megindult a nyomozás.

Az 1852-ben Pollack Ágoston tervezte Király utca 15. alatti házat 547 millió forintért adták el a még bejegyzés alatt lévő Király Palace Kft.-nek, amelyben résztulajdonos volt a Nagy György vállalkozóhoz köthető cégcsoport. Nagy György az erzsébetvárosi ingatlanpanama egyik főszereplője. Egyik cége kisebbségi tulajdonosa az önkormányzat által létrehozott Erzsébetvárosi Lakásépítő Kft.-nek (Erlak). Ők jutottak hozzá a Pollack Mihály által 1833-ban Dlauchy Ferenc számára épített, a Király utca 21. telkén álló Jó Pásztor Házhoz is, amelyet az önkormányzat a Hajnal Király Kft.-nek adott el 461 millió forintért, míg a szomszédos üres telek opciós vételi jogát a KirályGarden Ingatlanforgalmi és Beruházó Kft. szerezte meg 77,9 millió forintért.

A Király 27 Kft. három Király utcai műemlék épület opciós jogát szerezte meg: a Király utca 25. telkén álló, 1810-ben épült klasszicista házét; a szomszédos telekre 1833-ban épült, de később hatalmas bérkaszárnyává átalakított épületét, valamint a Király utca 29. telkén álló, 1843-ban Hild József által Hohfeld Ignác számára tervezett kétemeletes házét. A Király 27 Kft. nevében is Nagy György próbált alkudozni a bérlőkkel. Sőt, meg is állapodtak, a bérlők többsége költözni akart, de az önkormányzat váratlanul felbontotta a szerződést, arra hivatkozva, hogy a cégeknek nem sikerült kitenni a lakókat. Valójában inkább a megindult ügyészségi nyomozás késztette meghátrálásra a polgármestert. Ez azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy a Király utcai házak megmenekülnek. Nemcsak azért, mert már néhányuk fölé magasodnak a Holló utcai, Kazinczy utcai új épületek, hanem mert az önkormányzat a három legrégebbi épület opciós jogának értékesítésére pályázatot írt ki. A nyertes az Autóker Holdinghoz tartozó Király Development Kft. lett, amely már a Gozsdu udvar átépítésében is szerepet játszott. De kicsi a világ, ennek a cégnek a nevében is Nagy György alkudozott a bérlőkkel. Azóta azonban az Autóker is visszalépett, az önkormányzat pedig új pályázatban gondolkodik.

Forduljunk be a Kertész utcába. Itt eddig öt házat bontottak le, a legrégebbi ház 1850-ben épült klasszicista lakóépület volt.[11] Az öt lebontott ház közül három épület az utca páratlan oldalán, egymás mellett állt[12], kettő az ellenkező oldalon, de úgyszintén egymás mellett.[13] A Kertész utcával párhuzamos Akácfa utcában négy épületet adtak el, ebből három egymás mellett áll.[14] Igaz, a négy épületből három egyedi műemlék – kettőt Pollack Mihály tervezett 1822-ben[15] és 1832-ben[16] –, de ma már a műemléki védelem sem jelent garanciát az épületek megmenekülésére, mert a dózer éppen itt akarja áttörni a városszövetet a Kertész utca felé. A túlsó, Kertész utcai oldalon álló, 1924-ben épült Cyklop Irodaház és Parkoló épületét[17] az önkormányzat mindenképpen szeretné eltüntetni; annál is inkább, mert a rendszerváltás előtti egykori irodaházban roma családok számára alakítottak ki szükséglakásokat. A Löffler Béla által tervezett épületet azonban a KÖH ideiglenes védelembe vette.

Ha az önkormányzatot nem akadályozta volna sokáig a KÖH, akkor mára már csaknem az egész Klauzál utcát lebontották volna: az 1840-ben, két évvel a pesti árvíz után épített Klauzál utca 9. udvari traktusát már lebontották, és a KÖH-nek nincs kifogása a megmaradt homlokzat ledózerolása ellen sem. További öt házat fenyeget a pusztulás[18], közülük csak kettő védett.[19] Az épületeket az EAST Ingatlanhasznosító Kft. vásárolta meg. Két nyolcemeletes házat már építenének is, ha végre sikerülne eltakarítani az útból a telkeken álló, reformkori és a kiegyezés táján emelt kétemeletes házakat.

Épületek, utcák lebontása mellett a környék jellegzetes átjáró udvarai is a pusztítás áldozatául estek. A Gozsdu udvar átépítése a környék és a város legszebb és leginkább egyedi hangulatú átjáró udvarát tette tönkre. Az udvart 1903-ban építette a hasonló nevű alapítvány Czigler Győző tervei alapján; földszintjén a háborúig üzletek, műhelyek kínálták áruikat. A Mazsihisz alelnöke, Tordai Péter cége által megvásárolt, majd azóta lebontott két Síp utcai épület valójában átjáróház volt a Dohány utcai épülethez. Mindkét épületnek megmaradt a homlokzata, de a mögöttes épületszárnyakat és udvarokat lebontották, hogy helyet adjanak a zsinagóga tőszomszédságában felhúzandó magas épületeknek. Az efféle eljárásra használt eufemizmus a facade-izmus – az egyik Holló

utcai épületnek is így maradt meg a homlokzata[20] – ám valójában többről van szó.

Ha ugyanis a belső-erzsébetvárosi folyamatokat felülről nézzük, nyilvánvalóvá válik, hogy az átépítés alapegységei az épülettömbök: a tömböket szegélyező épületek vagy azok homlokzatai abban az esetben maradhatnak meg, ha nem akadályozzák a tömbbelsők lerombolását és beépítését. A megmaradó épületeknek és homlokzatoknak semmilyen szerves közük nincs a mögöttük magasodó épületekhez, de még díszleteknek sem nevezhetők, mert nem képesek elfedni azokat. Ha tömbönként összegezzük az eddigi veszteségeket és a veszélyeztetett épületeket, akkor a zsidónegyed elpusztítása befejezett tény. A Dob utca és a Király utca műemlék épületei még állnak, de az általuk közrefogott tömbök zömét már az új épületek uralják. Hasonló sorsa lesz a zsinagóga tömbjének is, de megkezdődött a Dob utca és a Wesselényi utca közötti tömbök átépítése is. Ugyancsak folyik a Kertész utca és az Akácfa utca közötti tömbök bontása és beépítése, valamint a Klauzál utca és az Akácfa utca közötti tömbök átalakítása. Ma már a házak eladásának, bontásának, az üressé vált telkek beépítésének folyamata a belső-erzsébetvárosi tömbök többségét valamilyen fokon megtámadta. Hiába van már sok egyedi műemlékké nyilvánított épület a negyedben, azok közül sokat már kiürítettek, az üres épületek állaga pedig gyorsan romlik. De ha a műemlék épületek többségét sikerülne is megmenteni, akkor is agyonnyomják őket az új, szándékosan gigantikus magasságú épületek.

 

ZSIDÓNEGYED

A mai Belső-Erzsébetvárost csak kissé pontatlanul nevezhetjük zsidónegyednek. Az 1873-ban egyesített, Dunára nyíló Budapest feltűnően szabályos, sugaras, félköríves szerkezete tudatos tervezésre utal, valamint arra, hogy a tervezőnek minden bizonnyal a város kialakítandó társadalomszerkezetéről is határozott elképzelései lehettek. Az akkoriban erős kormányzati kontroll mellett működő városvezetés az eredendően a Duna-part mentén fekvő pesti városmagot kívánta félkörívben kiterjeszteni, és a különféle igazgatási funkciókat és társadalmi rétegeket igyekezett – szintén félköríves – hierarchikus övezetekbe „szervezni”. A város térszerkezete részben az állami projektek keretében megépült jellegadó sugárutak és Duna-hidak, részben pedig az övezetenként eltérő, minimális emeletszámot és beépítési magasságot meghatározó szabályzatok[21] révén alakult ki. A nagyvonalú keretek messze meghaladták Budapest fejlődésének tényleges lehetőségeit; becslések szerint a beépítési szabályok jó négymilliós megapoliszt vizionáltak, miközben a város lakossága a századfordulón is csak megközelítette az egymilliót. Ezért a sok üres telek és tűzfal, amely a második világháború előtt is jellemző volt a városra. A heterogén lakosságú körgangos pesti bérháztípus dominanciája és a szintén rendkívül heterogén épületállomány hosszú évtizedeken át fékezte a szegregációs folyamatokat a belső negyedekben.

A városnak így is a monumentalitás és szabályos térszerkezet az egyik megragadó jellemzője. A mai Budapestre érkező, a körutakat, sugárutakat járó külföldi egy pillanatra Haussmann Párizsában érezheti magát, legalábbis amíg be nem fordul a szűk mellékutcákba, vagy be nem tér a házak udvaraiba. Az eklektikus és szecessziós épületekkel szegélyezett pazar főutak közötti városszerkezet valójában spontánmódon alakult ki. A telekhatárok sokszor a mai napig követik az egykori majorságok, zöldséges parcellák határait, az utcák pedig a parcellák között húzódó dűlőutakat, szolgalmi utakat. A város arcát a nagy ívű térkialakítás és a kusza beépítés együttesen határozza meg. Jóllehet Budapestnek alig vannak a klasszicizmus koránál régebbi építészeti emlékei, a XIX. század második felének nagy városfejlesztő projektjei mégis sokkal többet meghagytak a korábbi évtizedek beépítéséből, mint Haussmann Párizsában. A „haussmannizálás” nemcsak a köztereket választotta el a magánterektől, de az épített „jelen időt” is az anakronisztikusnak tekintett múlttól: minden korábbról megmaradt épület csak emlékmű, amely a meghaladott városszövet és városi társadalom mementója.[22] A budapesti belterület heterogén épületekből álló városszövete ennek radikális ellentéte. Nemcsak az épületek heterogenitása, de az idősíkok egymásra torlódása is jellemzi.

A város zsidónegyedét az 1859-ben Ludwig Förster által tervezett Dohány utcai neológ templom, az Otto Wagner egyedüli pesti épületeként 1872-ben emelt Rumbach Sebestyén utcai status quo templom, valamint a Löffler Béla tervezte, 1913-ban épült Kazinczy utcai templom kapcsán pesti zsidó háromszögnek is nevezik. De a régi pesti zsidónegyednek éppen az volt a charme-ja, hogy nem középkori gettóból fejlődött modern, a város egészéhez emancipálódott negyeddé, hanem spontán módon alakult ki a XVIII–XIX. század fordulóján a pesti városfalon kívül, mert a XVIII. században a falakon belül csak római katolikus, görög katolikus és szerb ortodox templomot tűrtek meg; a lutheránus és a kálvinista közösség is csak a falakon kívül emelhetett templomot. Azt pedig a város polgársága végképp nem engedte meg, hogy zsidók letelepedjenek a falakon belül. Ennek ellenére nem tudták megakadályozni, hogy a XVIII. század derekán az Anton Erhard Martinelli tervezte, 1716–1741 között épült Aggkatonák Ispotálya – ebben a barokk épületben van ma a Városháza – 1759-től zsidóknak adja bérbe a kantinok bérletét, tehát a kaszárnya élelmezését.[23]

Ellentétben a középkori európai városok gettóival, a városfal mellett kialakuló pesti zsidó városrésznek nem a határai voltak pontosan rögzítve, hanem azok a „horgonyhelyek”, mindenekelőtt a városkapuk előtti piacok, amelyek köré egykor zsidó kereskedők, iparosok települtek. A négy pesti sokadalom idején zsidó vásározók vagy traktérosok 8-8 napra kaptak tartózkodási engedélyt, majd később állandó piacokat is engedélyezett a város. A mai Deák teret 1833-tól zsidópiacnak nevezték. A városmagtól keleti irányba húzódó utcák falusias épületeinek helyén a XIX. Század első évtizedeiben emeltek klasszicista, majd romantikus stílusú, 1-3 emeletes házakat zárt soros és immár városias jelleggel; a negyed legrégebbi és leginkább veszélyeztetett utcáiban ma is áll még vagy 40-50 ekkoriban épült ház. A hosszanti utcákat nemcsak keresztutcák, de utca jellegű átjáró udvarok kötik össze, jóllehet az udvarokból mára eltűntek az egykori műhelyek, boltok, vendéglők. A negyed távolabbi utcáinak három-négy emeletes, eklektikus, majd szecessziós stílusú házai a század második felében épültek fel.

A negyed határa akkor is bizonytalan maradt, amikor a XIX. század második felében metropolisszá fejlődő egyesített Budapest régen kinőtte már az egykor fallal körülvett városmagot, kialakult a város mai térszerkezete, kiépültek a körutak és sugárutak, és persze megvalósult a jogegyenlőség. Voltaképpen csak néhány határpont, például a Király utca és a Csányi utca sarkán álló, 1847-ben épült Pekáry-ház, a vele átellenben álló terézvárosi plébániatemplom vezetett át a szomszédos városrészekbe. Egykor határ volt a Klauzál téri piac is, amelynek belső, zsidó oldala és külső, keresztény oldala is volt. De a távolabbi utcákban is voltak, sőt ma is vannak zsidó vonatkozású épületek, boltok, zsinagógák, míg a zsidónegyed szívében román ortodox keresztény imaház áll, a Gozsdu udvart megépítő Emmanual Gojdu 1870-ben bekövetkezett halála előtt pedig kifejezetten azért hagyta vagyonát a Gozsdu Alapítványra, hogy az a román ortodox kultúra értékeit ápolja.

Pontosan kijelölt határa a zsidónegyednek csak 1944 késő őszén lett, amikor deszkapalánk zárta el a pesti nagy gettó utcai bejáratait a külvilágtól, és falat építettek a belső udvarokba. Ekkor falazták el a Hild József által 1844-ben épített Dohány utca 10. és az 1866-ban Wechselmann Ignác tervezte Síp utca 10. közötti átjáró udvart. Jóllehet ekkor mindkét épület a Tolnai Világlapja kiadójának, Tolnai Simonnak a tulajdona volt, ám a Síp utcai épület a gettóhoz tartozott, a Dohány utcai viszont nem. A gettófal a háború utáni évtizedekben is megmaradt, és az egyedi műemléki védettségű Síp utcai épület lebontásával tűnt el. Ugyancsak évtizedekig fennmaradt az egykori gettófal a Király utca–Holló utcai saroképület telekhatárán. A Király utca 15. épületét 1852-ben Pollack Ágoston tervezte, és az önkormányzat 2005-ben eladta a hárommilliós törzstőkéjű, a szerződés aláírásakor még bejegyzés alatt álló Király Palace Kft.-nek. A bérlők azonban pert indítottak, mert az önkormányzat semmibe vette elővásárlási jogukat. A szomszédos Holló utcai építkezések azonban nem kímélték a telekhatáron álló falrészletet, amelyet ugyan a ház lakói szerettek volna mementóként megtartani, de a KÖH ehhez nem volt hajlandó segítséget adni.

Épületek pusztulásával, súlyos sérülésekkel, foghíjakkal, de a pesti belső városszövet túlélte a második világháborús bombázásokat és az ostromot, az 1956-os harcokat, és túlélte azt is, hogy az államosítást követő évtizedekben egyetlen fillért sem fordítottak az épületek felújítására. A belső városrészek leromlása az 1970-es évek elejétől gyorsult fel, jórészt azért, mert a bérlakás-elosztás gépezete ekkortól kezdett nagyobb arányban roma családoknak kiutalni belterületi lakásokat. A szocialista korszakban a lakásgazdálkodási szempont többnyire domináns volt a fejlesztési érdekekkel szemben, a döntéshozók a várost elsősorban bérlakások halmazának tekintették. A roma lakosság viszonylag nagyarányú beköltözése a korábbiaktól eltérő szegregációs minták kialakulásához vezetett, és ennek messzemenő urbanisztikai következményei lettek.[24]

A körgangos pesti bérházak által dominált városban hagyományosan alacsony volt az egyes társadalmi csoportok térbeli elkülönültsége, a lakóházak társadalmi összetételének heterogenitása miatt: az egyes épületek utcai, polgári lakásaiban, illetve udvari, komfort nélküli lakásaiban a legkülönbözőbb társadalmi csoportokhoz tartozó emberek éltek. A roma családok beköltöztetése azonban leértékelte a pesti oldal belső kerületeit, és meggyorsította a tehetős rétegek elköltözését. Urbanisztikai értelemben a pesti városszövet ekkor vált sérülékennyé. A bérházak heterogén lakásállománya korábban kifejezetten fékezte a szegregációt, mert a házak mikrotársadalmát egyfajta egyensúlyi állapot jellemezte. A romák beköltözése azonban taszította és elköltözésre késztette a többieket, illetve határvédelemre ösztökélte a magasabb státuszú városrészekben élőket.

 

STATE CAPTURE

Az 1990 őszén megalakult budapesti kerületi önkormányzatok tíz hónap múlva horribilis értékű ingatlanvagyon tulajdonosai lettek, ugyancsak horribilis összegű felújítási elmaradással és szegény, fizetésképtelen lakossággal.[25] Az évtized végére az ingatlanvagyon lett az utolsó, nagy megmaradt közvagyon, amely nagymérvű haszonnal kecsegtetett, de az első években még szó sem lehetett arról, hogy az önkormányzatok körüli érdekcsoportok megpróbálják kiforgatni a hasznot az állományból. Nemcsak az ingatlanpiaci recesszió elmúltát kellett megvárni, de a lakásprivatizációs folyamat végét is, mert senki nem tudhatta, hogy a bérlakások zömének eladása növeli vagy csökkenti a városrészek státuszát.

A lakásprivatizációs dilemma rendkívül összetett volt. Közgazdasági értelemben a lakásállomány hasznát és terheit az elképzelhető legigazságtalanabb módon osztották el.[26] Ráadásul finanszírozhatatlan konstrukciót hoztak létre, mivel az épületek tulajdonosait – az önkormányzatokat, a tulajdonossá vált korábbi bérlőket – megfosztották az állomány nyereséges üzlethelyiségeitől, így a karbantartás és felújítás egyetlen lehetséges forrásától. A belső városrészekben a privatizációnak urbanisztikai tétje is volt. Épületszinten az volt a kérdés, hogy vajon a magasabb státusú lakásokat megvásárlók hosszú távon tulajdonosai akarnak-e lenni új szerzeményüknek, vagy pedig realizálva a privatizációs hasznot, elköltöznek. Az előbbi forgatókönyv szerint az új tulajdonosok előbb-utóbb kiszorítják az alacsonyabb státuszú bérlőket és tulajdonosokat, és képesek lesznek valamilyen módon finanszírozni az épületek fenntartását. A másik forgatókönyv szerint a társasházzá alakult épületek zömének fenntartását lehetetlen finanszírozni, az új bérlők pedig nem bíznak a tágabb környezet felértékelődésében. Városnegyed-szinten a teret határvédelmi megfontolások tagolták újra.

A kilencvenes évek első felében a budapesti kerületi önkormányzatokban a lakások eladásában, a városrehabilitációs akciókban, az ingatlankezelés nyereséges üzletágaiban érdekelt csoportok egymásnak feszültek, és az érdekellentétek többnyire döntésképtelenséget eredményeztek. A legerősebb csoportot azok a képviselők alkották, akik a gyors és kedvező feltételű lakásprivatizációban érdekelt bérlőket képviselték. A városfejlesztésben érdekelt csoportok viszont fékezni igyekeztek a folyamatot, mert arra törekedtek, hogy nagyobb, összefüggő akcióterületek maradjanak önkormányzati tulajdonban. Az ingatlangazdálkodási csoport bármelyik más csoporttal szövetséget köthetett, hiszen egyaránt érdekelt lehetett az állomány kezelésében és eladásában: számukra az volt a tét, hogy kulcspozíciókat szerezzenek a karbantartásban, az üres telkek hasznosításában, a privatizációban és a bérbeszedésben; utóbbi haszna nemcsak a jutalék volt, hanem a pénzhasználat kamat-, illetve tőkehozadéka is. A leggyengébb csoport a szociális lakásgazdálkodásban volt érdekelt. Ők csak a szociális ellátórendszerben dolgozókra számíthattak, és egyetlen más érdekcsoporttal sem tudtak szövetséget kötni.

Az első nagy üzlet a főútvonalak üzlethelyiségeinek eladása volt, ám a rehabilitációs akcióknak az évtized végéig hiányoztak a feltételei. Egyedül a Ferencvárosban volt annyira erős Gegessy Ferenc polgármester és a fejlesztési érdekcsoport pozíciója, hogy kiharcolták a kerület középső részének privatizációs tilalmi listára helyezését, az ingatlanok rendelkezési jogát átadták egy magyar–francia vegyesvállalatnak[27], és olyan szisztémát dolgoztak ki, amelyik garantálta, hogy a területen lévő ingatlanok eladásából befolyó összeget egy akciószámlán elkülönítik, és azt csak a területen lévő ingatlanok bontására vagy felújítására lehet fordítani. A recesszió azonban még évekig tartott.

Az ingatlanok értéknövekedése 1996–1997-ben érte el azt a szintet, ami már beindította az ingatlanfejlesztő projekteket. A város belterületén ekkor három olyan terület volt, amelyben a lakásprivatizációs időszak után is maradt épület önkormányzati tulajdonban. A Középső-Ferencváros „rehabilitációs zónájában” is ekkor gyorsultak fel a bontások, az építkezések, és ritka kivételként néhány ház felújítása. Az Üllői út túloldalán a józsefvárosi Corvin mozi és a Szigony utca közötti sáv lebontása csak jó 7-8 évvel később kezdődött meg, mert ekkoriban még több befektetői és menedzsercsoport is harcolt a területért, és egyikük sem rendelkezett olyan erős politikai képviselettel, hogy megkapja a szükséges felhatalmazást. Itt nem volt privatizációs tilalom, de a lerobbant, komfort nélküli lakások többsége az önkormányzat tulajdonában maradt. A harmadik „akcióterület” a belső-erzsébetvárosi „Madách sétány” övezete volt, ahol a lakásokat, hasonlóan a Középső-Ferencvároshoz, szintén nem adták el a lakóknak, a jövőbeni fejlesztésre hivatkozva.

A döntő fordulat 2001–2002-ben következett be, amikor az ingatlanok értéknövekedése már az épületek kivásárlását, illetve a bérleti jog megváltását is lehetővé tette. A kerületi politikai mezőkben megjelent egy új, mindent felülíró, győzedelmes érdekcsoport, amely már nem fejlesztési társaságok révén kívánt rehabilitációs projekteket indítani; nem olyan akcióterületekben gondolkodott, amelynek határain belül lehetséges a források koncentrációja és a bevételek fejlesztési célú elköltése. Egyáltalán, ezt a csoportot már nem tekinthetjük a lakhatáshoz, az ingatlanvagyon ésszerű menedzseléséhez fűződő érdekek politikai megtestesülésének. Az államot, esetünkben a helyi államot, tehát a horribilis ingatlanvagyonnal rendelkező kerületi önkormányzatot önmagánál sokkalta hatalmasabb érdekcsoportok kerítették hatalmukba. A korrupcióval kapcsolatos szakirodalom ezt hívja state capture típusú korrupciónak.

 

A PUSZTÍTÁS GÉPEZETE

Az erzsébetvárosi házeladások 1996 végén kezdődtek el, és 1998-tól gyorsultak fel, amikor Szabó Zoltán szocialista politikust polgármesterré választották, az egyik alpolgármester pedig Hunvald György lett. Szabó Zoltán matematikus az első politikai ciklusban erzsébetvárosi önkormányzati képviselőként kezdte politikai pályafutását, majd a Horn-kormányban művelődési és közoktatási államtitkár lett; ezt követően választották meg a VII. kerület polgármesteri székébe. Szabó, aki kezdettől a Belső-Erzsébetváros drasztikus átépítésének híve volt, 1998-ban kezdődő polgármesteri megbízatását referenciamunkának tekintette. Tanult az előző évek meddő harcaiból, nem kísérletezett azzal, hogy valamilyen rehabilitációs társaságot vagy ügynökséget hozzon létre, hanem kész helyzetet akart teremteni: elkezdte az épületek eladását.

Elsőként háttércégek megbízásából Georgette Avruch és a hatodik kerületben is tevékenykedő Arie Yom-Tow vásárolt házakat. Georgette Avruch kilenc házat[28], míg Arie Yom-Tow négy épületet[29] vásárolt meg. Valamennyi a Madách sétány területén van. A Király utca 13., illetve a Dob utca 16. az egyedülálló hangulatú Gozsdu udvar volt; az itteni 66 lakás bérlőinek az önkormányzat lelépési díjat fizetett, akkori árakon összesen 180 millió forint összegben, nem számítva a kiürített és gyorsan romló állagú épületegyüttes őrzésének költségeit. Ezekben az években megpecsételődött a Holló utca sorsa is: három házat ürítettek ki és adtak el; köztük az Ezüstművesházat, amelynek 2004- es lebontása életre hívta a negyed megmentéséért harcoló ÓVÁS! Egyesületet.

A következő vevő a Mazsihisz alelnöke volt: Tordai Péter cége, a Tordai és Társa Kft. két részletben vásárolta meg a Dohány utca 10. és a Síp utca 8–10. házait. A Dohány utcai ház 58 százalékát még 1996-ban vette meg 70 millió forintért, a fennmaradó 42 százalékot, valamint a Síp utca két házát 2002-ben vásárolta hozzá, pontosabban az opciós jogát szerezte meg, az önkormányzat tulajdonjog-fenntartásával. A „tulajdonjog-fenntartással” bejegyzést nem törölték a bontás megkezdéséig a földhivatali nyilvántartásban. Eszerint a cégnek nem volt rendelkezési joga az épületek felett, de az átépítést vagy részleges bontást a tulajdonos önkormányzat hozzájárulásával bármikor jogszerűen megkezdhették, a bontási engedélyek pedig mindig időre elkészültek. Tordai Péter az őt ért sajtótámadások után némileg meghasonlott az üzlettel: megbeszélésre invitálta az ÓVÁS! Egyesületet, hogy megmagyarázza bizonyítványát, aztán pár hónap múlva túladott az egész projekten. Az új tulajdonosok spanyol befektetők, akik szállodát akarnak építeni.[30] Mindenesetre a Mazsihisz alelnöke az egész zsidónegyed talán legpusztítóbb ügyletének fő felelőse: az eredmény a zsinagóga tömbjének tönkretétele és agyonépítése.

Azt a mechanizmust, amely felgyorsította a városrész elpusztítását, és rács mögé juttatta Hunvald György polgármestert és legfontosabb szövetségeseit, valamikor a negyedik ciklus kezdetén dolgozták ki. Az ötletgazdák szürke eminenciások, akik a hírek szerint közel állnak a hatalom legfelső rétegeihez.

Egyikük Bálint Tibor a rendszerváltáskor lakásügyekkel foglalkozó belügyminisztériumi tisztviselőből ügyvéddé lett, és számos budapesti kerületben ad tanácsokat igen jó pénzért. A nyolcadik kerületben a jegyző és a polgármester is igényt tartott a szolgálataira, a kőbányai önkormányzatot is képviselte, és a Józsefvárosban kiemelt szerepet szántak neki az ingatlanértékesítéseknél. A terézvárosi képviselők is ismerik az ügyvédet, igaz, ott hivatalosan tanácsadói megbízás nem készült a nevére. Bálint Tibor azonban az Erzsébetvárosban dolgozott a legtöbbet, így például a Király utca 15. bérlői által indított perben is képviselte az Erzsébetvárosi Önkormányzatot. Személyesen készítette el azt az előterjesztést, melyről többen úgy vélik, Hunvald György előzetes letartóztatását felgyorsította. A polgármester ugyanis Gál György, majd Kardos Péter letartóztatását követően felállított egy ingatlanügyeket vizsgáló bizottságot, a végeredményt pedig az ügyvéd által leírtak szerint akarta a képviselőtestület elé terjeszteni. Erre azonban már nem volt lehetősége, mert előző nap letartóztatták. Bálint Tibor presztízsét növelte, hogy ő volt Gyurcsány Ferenc egyik védője az Altus-perben.

Sarkadi Nagy Barna a VI. és a VII. kerületnek is „nyomott áras” értékbecslést készítő Dollar Land Kft. tulajdonosa volt a házeladások idején. Berecz Károly szerint Sarkadi Nagy Barna mutatta be őt Verók István VI. kerületi szocialista polgármesternek, akiről mint volt osztálytársáról beszélt[31]; Berecz Károlytól 2006-ban 18 millió forint kenőpénzt kért a Terézvárosi Vagyonkezelő Zrt. akkori vezérigazgatója a Bajcsy-Zsilinszky út 61. alatti üzlet megvásárlásáról szóló szerződés aláírásának fejében. A vállalkozó feljelentést tett. Sarkadi Nagy Barna, a Dollar Land Kft. tulajdonosa egyértelműen Puch László MSZP-expénztárnok stábjába tartozik. A Magyar Szocialista Párt új, terézvárosi székházát építő-működtető cégben résztulajdonos Horizont Zrt-t például 2002-ig Sarkadi Nagy irányította. Pályája ennél azonban összetettebb: a KISZ Baranya megyei bizottságából indul, majd az MSZMP KB külügyi osztálya, az Országos Béketanács, valamint az Állami Egyházügyi Hivatal elnökhelyettesi, majd elnöki szobája lett a munkahelye. Személyzetpolitikai ismereteit ma az állami vállalati szektor csúcsintézményeként jegyzett Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. legfőbb humánerőforrás-menedzsereként kamatoztathatja – emellett tagja a Szerencsejáték Zrt. és a Magyar Exporthitel Biztosító igazgatóságának, továbbá elnöke a VÁTI Magyar Regionális Fejlesztési és Urbanisztikai Kht. Felügyelőbizottságának is.

Csorba József, szocialistákhoz közel álló ügyvéd szerepe a VII. kerületi ügyekben nem bizonyított, de sokan valószínűsítik, hogy ő az agy. Részt vett a VIII. kerületi Corvin–Szigony projektben. Igazi nagy koponyának tartják, aki vigyázz arra, hogy cégekben, szerződésekben alig tűnjön fel a neve. Csorba még a rendszerváltás előtt, a VI. kerületi IKV munkatársaként tett szert helyismeretre a belvárosi ingatlankataszterekben. Egy bizonyos Frank Dénesen keresztül már 2002-ben kapcsolatba került nyugati pénzügyi alapok kezelőivel, de az ír és izraeli befektetői csoportokon kívül mások nem értékelték a speciálisan magyar üzleteket, és odébbálltak.

Kéri László – persze nem azonos a politológussal – nevét is érdemes megjegyeznünk. Az egykori KISZ-vezető az utóbbi években Hunvald György polgármester főtanácsadója volt. Mióta a polgármester rács mögött van, jórészt ő irányítja az önkormányzatot.

Térjünk vissza a pesti zsidónegyedet elpusztító ügyletekhez. A 2004-től felpörgő szisztéma lényege, hogy egy minimális törzstőkével éppen csak megalakult kft. kapja meg a kiválasztott ingatlan opciós jogát, majd az opciós joggal „felértékelt” cég üzletrészének többségét egy külföldön bejegyzett offshore cég szerzi meg, hogy aztán továbbadja a tényleges befektetőnek. Az eredeti vételár jó esetben éppen fedezi a tulajdonosok kivásárlásának, illetve a bérlők kiköltöztetésének költségeit, ám az opciós jogot szerzett cég a szerződés aláírásakor azt sem fizeti meg – hogyan is fizetne ki egy hárommilliós törzstőkéjű cég több mint százmillió forintot. Az opciós szerződésben rögzített ár persze nyomott; erről az önkormányzat úgy gondoskodik, hogy saját vagyonkezelő cégével értékelteti fel az adott ingatlant. A harmadik fázisban az üzletrészek értékkülönbözete horribilis, általában hússzoros. A cég ekkor fizeti ki az eredeti opciós szerződésben meghatározott összeget – ez a cégnek ebben a fázisban már aprópénz.

Egyetlen év leforgása alatt, 2004 után Nagy György ismeretségi köréhez tartozó öt személy szerezte meg tizennégy, esetenként 30-50 lakásos ház vételi opcióját. A Nagy György tulajdonában lévő PrivatBusiness Kft. kisebbségi tulajdonosa a 90 százalékban önkormányzati tulajdonú Erzsébetvárosi Lakásépítő Kft.-nek. Az ingatlanokra opciós vételi jogot szerző kft-k többségének ügyvezetője Szíjjártó Piroska, Nagy György üzlettársa, az Erlak titkárnője volt, aki inkább tűnik az ügyletek balekjának, mint tényleges főszereplőjének. Ugyanő volt több érintett offshore cég, például a Metira Trading Ltd. megbízottja, és amikor a Promo-Vest Kft. 95 százalékos üzletrészét eladták az offshore cégnek, a szerződést Szíjjártó Piroska eladóként is, vevőként is aláírta. A kft-k zömének létrehozásánál segédkező ügyvéd[32] maga is képviseltette magát a Dob Center Kft-ben, férje pedig tulajdonos volt a Dembi 26 Kft-ben. Két ügyvédi iroda 14 kis kft. székhelye volt; egyikük tulajdonosa, Vilmányi Ágnes a Király utca 15. épületének opciós jogát megszerző Király Palace Kft. adásvételénél járt el ügyvédként. A Bános és Néder ügyvédi iroda nyolc kft. székhelye volt; az iroda vezetője, Néder Zoltán számos projekt lebonyolításában segédkezett.[33]

Az ügylet legkényesebb szakasza az eredeti opciós szerződés megkötése volt; ennek forgatókönyve valamennyi esetben hasonlóan zajlott. Az önkormányzat megbízta saját cégét, az Erzsébetvárosi Önkormányzati Vagyonkezelő Zrt-t (Erva), hogy értékelje fel az adott ingatlant. A szakvélemény hangsúlyozta az épület elavultságát, erre hivatkozva állította Hunvald György polgármester, hogy nincs más lehetőség a lepusztult terület helyrehozatalára, hiszen drágábban nem kell senkinek. A valóságban azonban hiába kínált egy befektető többet az adott házért, a polgármester ezeket a megkereséseket válaszra se méltatta. Ezt követően „kereste meg” az önkormányzatot az éppen csak megalakult kft., majd a gazdasági bizottság elnöke, Gál György előterjesztést nyújtott be a képviselőtestületnek, javasolva az opciós szerződés megkötését. A testület zárt ülésen döntött, miután a képviselőknek kiosztották az előterjesztést. A döntést követően az előterjesztés valamennyi példányát gondosan összeszedték a képviselőktől, és az opciós szerződések iratait kizárólag a polgármester és Gál György bizottsági elnök őrizte.

Nem adták el azokat a lakóépületeket, amelyekben képviselőtestületi tag vagy országgyűlési képviselő lakott: a Király utca 17.-ben a bérlők megvehették a lakásokat, tekintettel arra, hogy ott él Toperczer Ferenc korábbi képviselő. Szerencsések voltak a Dob utca 20. bérlői is,mivel lakótársuk Szabó Zoltán korábbi polgármester, szocialista országgyűlési képviselő, mint ahogyan a Király utca 31. lakói is örülhettek annak, hogy szomszédjuk Kecskés Gusztáv, a kerületi önkormányzat jogi bizottságának elnöke.

 

MÉRLEGEK

Jutányos áron lehetett az elmúlt években ingatlant vásárolni az Erzsébetvárosban. Az Almássy téri Szabadidőközpontot 2007 szeptemberében adták el 650 millió forintért a pályázat kiírása előtt egyetlen nappal alakult Almássy 6 Kft-nek. A még hivatalosan be sem jegyzett Almássy 6 helyett a cégcsoporthoz tartozó Omnipotent Kft. adta be az ajánlatot, amely, miután nyert, az önkormányzattól azt a lehetőséget is megkapta, hogy kijelölhetett maga helyett egy projektcéget a pályázatban foglaltak véghezvitelére. A tulajdoni lap szerint szinte azonnal mintegy 600 millió forintnyi devizahitelt vettek fel a házra, melyet akár úgy is lehetne értelmezni, hogy 100%-ban hitelből vásárolták a sokaknak szép emlékű Almássy téri Szabadidőközpontot. A cég mérlegében azonban nyoma sincs annak, hogy a vételárat kifizették volna.

A Dob utca 19–21. értékesítésénél sincs a vevő cég, az Obus Electric Kft. mérlegében semmiféle jel a vételár kifizetésére. Az egyik ház esetében 189 millió forint szerepel a szerződésben, a másik esetében pedig 81 millió forint. Az adatok szerint a cégben pénzmozgás nem volt.

A Kürt utca 8. telkén álló ház 82 millióért cserélt gazdát, ám úgy tűnik, a banknak többet ért, mint az önkormányzatnak, hisz rögtön adott is rá 230 millió forint hitelt. Az 1870-ben épült klasszicista lakóházat azóta lebontották, helyére újat építettek.

Az Osváth utca 5. szám alatt az önkormányzat kétmilliárd forintos hitelből épített egy parkolóházat. Ez az ún. Sky Park projekt. Erzsébetváros önkormányzata a dolog rendje és módja szerint visszafizette a kétmilliárdos hitelt a banknak, majd eladta 240 millió forintért tokkal-vonóval a Global Property Kft.-nek.

Érdemes belelapozni az EAST Ingatlanhasznosító Kft. mérlegbeszámolójába; emlékszünk rá, ez a cég vásárolt meg három Klauzál utcai házat. A cégbírósági aktában azt olvashatjuk, hogy „a társaság 2006-ban üzleti tevékenységet nem folytatott”, jóllehet ebben az évben vásárolta meg a házakat. „A tárgyi eszközök között – folytatódik a beszámoló – beruházásként került elszámolásra a VII. Klauzál u. 15. 19. 21. épület tömbökre az Erzsébetvárosi Önkormányzattal kötött adásvételi szerződések nettó 500 millió forintos értéke, valamint az ingatlanokra kifizetett 18 280 000 forint vagyonszerzési illeték előleg.” A vételár 500 millió forintos megjelölése egy mérleg-kiegészítő melléklethez képest kissé műfajidegen pontatlanságnak tűnik, amit csak az magyarázhat, hogy a mérleg készítésekor nem voltak kifizetve. Mindenesetre három épületért ez az összeg alkalmi vételnek tűnik, ha az egyik épület, a Klauzál u. 15. 169,5 millió Ft, a másik, a Klauzál u. 19. 168,2 millió Ft, a fennmaradó összeg, 162,3 millió Ft a Klauzál u. 21. vételára lehetett.

Még egy apróság: az 500 millió forinttal kapcsolatban a mérleg-kiegészítő melléklet úgy fogalmaz,hogy az a három (!) épület „szerződéses értéke”, míg a 18,22 millió forint illetékre a „kifizetett” jelzőt használja. Ez is arra utal, hogy a kiegészítő melléklet aláírásakor, tehát 2007. május 24-én az illeték már ki volt fizetve, és a szerződéseket 2006-ban benyújtották a földhivatalhoz, az épületek, a vételár kifizetése viszont elmaradt.

A Klauzál utca 19. telkén álló 26 lakásos, 90 százalékban már kiürített műemlék ház vételára, írd és mondd, 167 millió forint + 1,2 millió forint áfa volt a 2006. február 22-én megkötött adásvételi szerződés szerint. Cégbírósági dokumentumok szerint az sem elképzelhetetlen, hogy a bérlők kártalanítását az önkormányzat fizette, bár ezt a legtöbb esetben áthárítja a befektetőre. A civilek legutóbbi feljelentés-kiegészítésében a Csengery utca 11. is szerepelt, mint elkótyavetyélt szecessziós ház. 2006-os eladása előtt irodák, orvosi rendelők működtek benne, ma üresen áll. A bérlők ugyan szerettek volna élni elővásárlási jogukkal, de az önkormányzat megtagadta tőlük. A műemléki szempontból is értékes sarokházat 300 millió forintért adták el.

A helyi politika olykor nagyobb árnyat vetett, mint maga a kerület. Többször is utaltunk rá, hogy a Király utca 15. bérlői kijelentették, élni szeretnének elővásárlási jogukkal, de ezt a hivatal azzal utasította el, hogy műemléknél nincs elővásárlási jog. Néhány sarokkal odébb, a Király utca 47-ben, Krúdy Gyula egykori házában minden másként alakult. Ott másfelé nyúlt a gumijogszabály, a lakástörvény, amelynek megszövegezésében belügyminisztériumi főosztályvezetőként korábban a kerület megbízott ügyvédje, Bálint Tibor is részt vett. A Király utca 47-es házban a Legfelsőbb Bíróság akkori elnöke, Lomnici Zoltán unokahúga vásárolhatta meg a teljes földszintet, ami önmagában 426 négyzetméter, 240 ezer forint/m2 áron. Ő eredetileg bérlő sem volt, de mikor a helyzet úgy hozta, az adásvétellel egy időben bérleti jogot alapítottak az általa tulajdonolt, tízezer Ft-os alaptőkéjű LKL Bt. nevére. Az épület nem más, mint az 1847-ben Brein Ferenc által Pekáry Imre volt városi alkapitány számára tervezett Pekáry-ház; tehát Budapest egyik legrégebbi és legszebb saroképülete. A társaság mindössze 117 millió forintot fizetett a teljes földszintért, melyhez helyből melegkonyhás engedélyt is adott az önkormányzat. Az ingatlan azonban mindössze két napig volt Lomniciék tulajdonában; jelenleg a Taurus Kft-é, amely azóta megterhelte 14 millió euró hitelkerettel. Ez az összeg már a valós értékre utal.

A Király utca 15. bérlői 2004 novemberében jelentették be, hogy szeretnének élni elővásárlási jogukkal; úgy gondolták, hogy annyit nekik is megérnek a lakásaik, amennyiért a Szíjjártó Piroska által fémjelzett cégnek eladták. A következő év februárjában 38 bérlő pert indított; az alperes önkormányzatot Bálint Tibor képviselte, de nem tudta meggyőzően megindokolni, hogy miért tagadta meg az önkormányzat a bérlők elővásárlási jogát. A Legfelsőbb Bíróság kollégiumvezetője állásfoglalásában 2005. október 18-án a lakók követelését támasztotta alá.

A következő évben, 2006. április 4-én bejegyezték Lomnici Katalin bétéjének tulajdonjogát a Király utca 47. földszintjére, melynek tatarozását addigra pont befejezte az önkormányzat. Szeptember 29-én a

Fővárosi Bíróság berekesztette a tárgyalást azzal, hogy október 8-án ítéletet fog hirdetni. Hat nap múlva, október 5-én dr. Néder Zoltán, a befektető Király Palace Kft. akkori jogi képviselője közölte a lakók ügyvédeivel, hogy nem lesz ítélethirdetés, mert „beszéltek a bíróval”. Ugyanezen a napon Nagy György keresetlen szavakkal azt mondta a Király utca 15. néhány lakójának, hogy ne várjanak számukra kedvező ítéletet, mert „megvették a bírót”. Mindenesetre az eredetileg kitűzött időpontban, október 8-án valóban nem született ítélet. A bíró arra hivatkozott, hogy a Király 15. eddig peren kívül maradt bérlőit is be kell léptetni a perbe, mégpedig alperesként, később azonban ettől elállt.

November 29-én a lakók képviselői feljelentést tettek, mert alapos gyanú volt arra, hogy a polgári peres eljárásba beavatkoztak. 2006. december 8-án a tárgyalást elnapolták. Évek teltek el, majd 2009. június 9-re új tárgyalást tűztek ki a Király utca 15. bérlői elővásárlási jogának megállapítására.

 

ÉRDEK ÉS ÉRDEKTELENSÉG

A város történetének példátlan mértékű pusztítása kapcsán az érdekeket könnyű megérteni, az érdektelenséget nem. Érdeke a huszonhárom önálló településre felszabdalt város valamennyi kerületi önkormányzatának, hogy javítsa az adott terület városszerkezeti pozícióját. A belső kerületek a rendszerváltás óta szeretnék tényleges státuszukat vélt vagy valós városszerkezeti fekvésükhöz igazítani. A kerületek magasabb státuszú lakói érdekeltek abban, hogy megszabaduljanak a szegényektől és mindenekelőtt a cigány családoktól. Az ingatlanpanamában érdekelt, politikai befolyást vásárló vállalkozók, ügyvédek, szerencselovagok és a politikai befolyásuk révén gazdasági pozíciókat vásárló képviselők, polgármesterek, pártvezetők maximális hasznot akarnak elkönyvelni, kimenekíteni és tisztára mosni, amilyen gyorsan csak lehet. A politikai pártok érdekeltek abban, hogy maximálisan feltöltsék a helyi és országos pártközeli, látható és ködbe vesző kasszáikat.

Az érdektelenségre nehezebb magyarázatot találni: tárgya absztrakt, alanya pedig, akitől számon kérhetnénk érdektelenségét, nehezen megfogható, vagy ha mégis azonosítjuk, akkor megint csak érdekeit sorolhatjuk, amivel indokolható érdektelensége. Szükségszerű, hogy egy elpusztult, elpusztított civilizáció építészeti örökségének is pusztulnia kell, mert a jelenkori civilizáció nem tud mit kezdeni vele? Vagy a posztkommunista országok városainak végzetében osztozik Budapest is, mert olyan mértékben tönkrement és leromlott a belterülete, hogy szabad vadászterülete az ingatlanmaffiának? A budapesti kerületi önkormányzatok érzéketlenek a város építészeti öröksége és szépsége iránt, érdekeik pedig azt diktálják, hogy kíméletlenül pusztítsák el azt. A state capture, tehát az államfogság láthatóan magasabb politikai szinteket is érint: sem a Fővárosi Önkormányzat, sem a szaktárca, sem a KÖH nem kívánja alkalmazni a kulturális örökség védelmére hivatott hatályos jogszabályokat. De nézzünk szembe a ténnyel: a várospusztításnak politikai többsége van. A választók támogatják és újra meg újra megválasztják az érte felelős politikusokat.

Lehet, hogy egyszer majd megértjük, mi történt. De akkorra már a pesti zsidónegyed csak régi fényképeken és emlékekben él majd.

 

JEGYZETEK