Az utóbbi években felgyorsult a budapesti Belső-Erzsébetváros régi pesti zsidónegyedként ismert részének a pusztulása.

Az Óvás! Egyesület adatai szerint 2002-től, amióta a negyed UNESCO-védelem alá került, csak annak VII. kerületi részén 14 házat romboltak le teljesen, öt további épületet pedig úgy bontottak el részlegesen, hogy csak utcai homlokzatuk vagy traktusuk áll. Mivel mára már jóformán csupán a műemléki védelem alá eső épületek maradtak meg, jelenleg „csak” további két épületet fenyeget a teljes mértékű, és további 11-et a részleges bontás veszélye. A kerületi önkormányzat és a műemlékvédelmi hatóság összefogása nyomán újabban ugyanis az a furfangos megoldás tűnik győzedelmeskedni, hogy műemlék épületek utcai frontjának megtartása, illetve ezekre egy-három emelet ráépítése mellett – a történelmi városrészt mintegy díszletként kezelve – a régi házak teljesen elbontott hátsó frontjának helyén öt-nyolc szintes épületmonstrumok felépítésére adnak engedélyt. A jelenlegi szabályozás szerint csak a negyed VII. kerületi részén mintegy ötven helyen várható új ház építése.

Mindez gyökeresen megváltoztatja a negyed történelmileg kialakult fizikai és társadalmi szerkezetét. Nemcsak az okozott ugyanis jóvátehetetlen károkat, amit lebontottak, hanem az is, ami oda nem illő újat építettek. A telekegyesítések nyomán felépült hatalmas társasházak esetleg megengedhetők lennének zöldmezős lakóparki beruházásként – bár a város szélén, sőt a VIII. kerület legleromlottabb részén is általában jóval színvonalasabb házak épülnek -, de tökéletesen elfogadhatatlanok az építészeti világörökség részét képező történelmi városnegyedben. Nem véletlen, hogy ilyen mértékű bontással járó „városrekonstrukció” az 1960-as évek óta még sokkal kevésbé értékes városrészekben sem fordul elő Európának azon a részén, ahová Magyarország felzárkózni szeretne.

A „buldózeres városrehabilitációval” kapcsolatban minden alapot nélkülöz a kerület vezetőinek a lakosság érdekeire való hivatkozása. 1990 óta a lakosság mintegy fele cserélődött ki a területen. A negyedben főleg önkormányzati tulajdonú házakat bontottak le, anélkül hogy egyetlen önkormányzati bérlakást építettek volna. Elsősorban tehát az egykori önkormányzati lakások lakói szorultak ki a negyedből, főleg az öregek és a szegények – és mindenekelőtt a cigányok. Térképeink azt mutatják, hogy az érintett területeken a „rehabilitáció” felért egy kiadós etnikai tisztogatással. A világ szerencsésebb részén már az 1960-as évek óta nem követik azt a gyakorlatot, hogy ha egy műemlék jellegű házban sok fürdőszoba nélküli lakás van, akkor azt a házat porig kell rombolni, inkább komfortosítanak. A szóban forgó terület lakásállománya pedig minden releváns mutató szerint jobb, mint akár a VII. kerületi, akár a fővárosi átlag. Szociális érvekkel tehát nehezen indokolható a kerület vezetőinek modernizátori hevülete.

A régi pesti zsidónegyed a budai Vár és a pesti Belváros mellett Budapest legjelentősebb, legnagyobb idegenforgalmat vonzó történelmi városrésze. Európában mindenütt máshol felújították a történelmi zsidónegyedeket, és ezek a projektek ott jelentős üzleti haszonnal jártak. Nehezen érthető, hogy ez normális körülmények között miért pont Budapesten ne sikerülhetne, mint ahogyan nehezen érthető az is, hogyan lehet ölbe tett kézzel nézni, amint a kerületi önkormányzatok fokozatosan felélik a tulajdonukba kapott nemzeti vagyon tekintélyes részét. A külső kerületekben ennek egyre nagyobb zöldterületek esnek áldozatul, a „barna zónában” ötletszerűen felhúzott és korszerűtlenül átépített városrészek nőnek ki a földből. A belső pesti városrészekben viszont, ahol ilyen szabad területek nincsenek, az önkormányzatok a meglévő, gyakran igen értékes épületek mindenáron kikényszerített lebontásával igyekeznek szabad területet biztosítani gyakran több mint gyanús ügyleteik számára.

Május 29-én a fővárosi közgyűlés nem szavazta meg, hogy változtatási tilalmat rendeljenek el a régi pesti zsidónegyed UNESCO-védelem alatt álló területére. Szeretném ismételten felhívni az illetékesek figyelmét, szíveskedjenek megtalálni a módját annak, hogy leállítható legyen a pusztulásnak, rombolásnak és leértékelődésnek az a folyamata, ami ebben a negyedben és az ország fővárosának számos más értékes területén évek óta zajlik. A változtatási tilalomnak addig kellene érvényben maradnia, amíg olyan rendezési terv nem születik, amelyik megfelel az ország és az UNESCO közötti szerződésben vállalt magyar kötelezettségeknek.

LADÁNYI JÁNOS

(A szerző szociológus)