Természetes lenne, hogy itt van, magától értetődne, hogy itt is marad, mint a történeti városrész szerves része, azon belül is a kezdeti, még kisvárosias korszakának ritka képviselője.
A helyzet azonban csöppet sem nevezhető normálisnak.
Mert a védett negyed elnevezés ellenére, a bontási-építési engedélyeket kiadó hatóságok egyáltalán nem védett városrészként, nem szervesen összetartozó épületegyüttesként kezelik ezt a részét a városnak, hanem továbbra is épületenként értékelik, mérlegelik, hogy egy-egy épület „kellően értékes”-e, akkor védik és elvileg nem bontható, ellenkező esetben, ha nem tekintik „értékesnek” , máris bontható. Az ilyen típusú mérlegelések következménye, hogy a védett negyed utcáinak jó része, telekszerkezete és tömbbelsői olyan átalakuláson mentek keresztül, hogy már nem lehet rájuk ismerni. A műemlékek, vagy fővárosilag védett épületek között – az engedélyezett bontások nyomán – óriási üres területek alakultak ki a már létező üres telkekkel összekapcsolva, ahol hihetetlenül silány és tömegükben nyomasztó, az eddigi telekrendszert és beépítést tökéletesen semmibe vevő új épületek jelentek meg. Így alakult ki az az elfogadhatatlan helyzet, hogy ebben a védett városrészben, ahol ugyan rengeteg egyedileg is védett épület található, alig akad összefüggően megmaradt történeti utca, utcaszakasz, tömbbelső. Tehát hiába védett sokszorosan is a városnak ez a része, ez egyáltalán nem tükröződik a döntésekben, és ezáltal a valóságban megjelenő látványban sem. A negyed kezd lakótelep és plaza jelleget ölteni.
Ennek az UNESCO szakértője és a Világörökség Bizottsága által is elfogadhatatlannak nevezett gyakorlatnak le kell állnia, hiszen az UNESCO 2009. február 1-ig jelentést vár a magyar államtól, arról, hogy mit tettünk a védett negyedben az UNESCO figyelmeztetése után. Az egyik ilyen megfogalmazott elvárás a bontások teljes leállítása, még azoké is, amelyekre már kiadott bontási engedély van! Egyedi védelem hiányában azonban – mivel az épületenkénti mérlegelés gyakorlata az építési hatóságok részéről a mai napig sem szűnt meg – a Nagydiófa utca 8. pillanatok alatt bontásra kerülhet, hasonlóan a régi pesti zsidónegyed többi pótolhatatlan, eltűnt épületéhez.
A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal a Nagydiófa 8. szám alatti épületet műemlékként nem védi, sőt – a fent vázolt és általa továbbra is folytatott épületenkénti, összefüggéseket nélkülöző mérlegelési eljárás következtében – valószínű, hogy hozzájárul a bontásához is, mert ez az épület megítélése szerint nem képvisel „kiemelkedő értéket”. Ez ugyan igaz, de nem nézi azt, hogy ez az épület a negyed korai beépülési korszakát egyetlenként képviseli nemcsak az utcában, de a maga módján a negyedben is. Azt sem veszi tekintetbe, hogy mit jelentett és jelent ez a ház az utca és a negyed életében és azt sem, milyen jellegzetes történeti funkciók fűződnek hozzá.
A KÖH 2004-ben megfogalmazott védelmi szempontrendszerében azonban ezt írták: „… a műemlékké nyilvánításhoz elegendő, ha a védési folyamat során bebizonyosodik, hogy az emlék lényeges része korábbi 1875-nél”. Ezt ezek után több ízben is kijelentették, leírták, publikálták, konferencián is elmondták, vagyis azt, hogy mindaz, ami 1875-ig épült, az védelmet érdemel, akkor is, ha az nem a kor kiemelkedő emléke, mert a bontások következtében már annyira kevés maradt meg ebből a korszakból.
Ez az épület pedig ezt a korai, védendő korszakot képviseli.
A magasföldszintes, U alakú, 4+1+7 tengelyes, tekintélyes megjelenésű és erős hangulati értéket képviselő korai lakóház egy része biztos, hogy már 1860 előtt itt állt, de a földszintes házhoz történő kiegészítés, illetve hozzáépítés is 1875 előtti, hiszen először még 1861-ben történt (az utcai földszintes szárny kiegészítése Schön József megbízásából falemezvágógyár kialakítására, a tervező: Hild Károly), majd 1868-ban folytatódott az udvar körbeépítésével (tervező Lohr Antal, a megbízó továbbra is Schön József).
Az épület mindezek ellenére nem lett műemlék, pedig értékét az utcában élő lakók is felismerték és kérték. Az ő szemükben ez az épület történetileg, látványban és környezeti értelemben egyaránt védelemre méltó.
A műemléki védelem mellett ugyanakkor a fővárosi védelem pont azokat az épületeket védi, amelyek kimaradtak a műemlékek sorából, mert nem feltétlenül a legkiemelkedőbbek, de a főváros városképében, történetében fontos szerepet játszottak/játszanak.
Mivel indokolható a Nagydiófa utca 8. esetében – a műemléki védelem hiányában és a bontás veszélyének árnyékában – a fővárosi védelem?
- Ez a széles telken álló, sokablakos, magasföldszintes épület a városrész még kisvárosias, első beépülési korszakát testesíti meg, klasszicista eredetű, belső emeletes szárnya korai historizáló. Bár több átalakításon esett át, utcai homlokzata, de még belső szárnyai is, eredeti vagy analóg tervek alapján könnyedén helyreállíthatóak. Mérete és jellege kiválóan alkalmassá teszi (akár magánjellegű) közösségi funkcióra, amire ebben a negyedben nagy igény mutatkozik.
- Mára a Belső-Erzsébetvárosban összesen három magasföldszintes épület maradt, ha ezt elbontják, csak kettő lesz. Közülük az egyik egy körúti bérház hátsó beépítése (Erzsébet körút 20.-Kertész utca 9.), a másikat pedig rövidesen félig elbontják, hogy udvarára nyolcemeletes társasház épüljön mélygarázzsal a földszintes ház kapuján át történő megközelítéssel (Akácos-udvar, Akácfa utca 61.). Mindkettő kívül esik a Belső-Erzsébetváros védett részén. Ez a tágas, nagyméretű, 34/45 méteres telken álló magasföldszintes épület valójában nemcsak az utcában, de az egész negyedben is egyedülálló és emellett egyetlen a védett negyeden belül.
- Az épület történetén keresztül a negyedben történt jellegzetes folyamatok érhetők tetten. Egészen a XX. század első feléig itt jellemző volt például a műhellyel, kisebb üzemmel-gyárral egybeépült lakóház, melynek ez az egyik korai és ritka megmaradt példája. Itt történetesen falemezvágógyár működött, de innen két háznyira, a Nagydiófa 12. alatt volt például Irinyi József (a gyufa feltalálójának) gyufagyára, ami hasonló volt a Nagydiófa utca 8-hoz és amit sajnálatos módon az 1970-es vagy ’80-as években bontottak le (milyen érdekes és hangulatos lenne és milyen tanulságos még az iskolások számára is, ha ez még ma is itt állna).
- A XIX. század során – még mielőtt a ma is működő önálló iskolaépületek felépültek 1890 környékén – jellemző volt a negyedben a lakóépületen belül elhelyezett iskola. E körbeépített udvarú földszintes ház udvarán is iskola létesült a hátsó szárny emeletráépítésével 1886-ban, majd modernizálására is sor került 1891-ben. Az iskolai rész építésének és átalakításának terveit a közeli Király utcában ( Király utca 43-45.) és máshol is látható, rendkívül magas színvonalú bérházakat tervező Wagner és Schön iroda készítette.
- Külön értéknek tekinthető ez a magasföldszintes-egyemeletes épületegyüttes a nagyméretű , 22/30 méteres belső udvar miatt, ami nemcsak a régi, XIX. századi, ma már rendkívül ritkán előforduló beépítéseket idézi, de alkalmat ad nagyméretű kert, fák jelenlétére, a napfény és a levegő szabad áramlására, ami szintén megkülönböztetett, ritka értéknek számít a nagyvárosi körülmények között. Különösen akkor, ha mellette már felépült egy magas irodaház mélygarázzsal és Irinyi József gyufagyárának helyén is felépülőben van egy hétemeletes épület ugyancsak mélygarázzsal. Amennyiben ezt az épületet is elbontják, helyén is hasonló épül, óriási falat képezve az utca ezen oldalán, mérhetetlen terhet okozva a keskeny, 9 méter széles utcának és az ittlakóknak (csak érdekesség: a XIX. század végén erre a telekre igazi iskolát szerettek volna építeni. A szecessziós iskolaépület csupán háromemeletes lett volna).
- Érdemes lenne figyelembe venni az UNESCO-szakértő véleményét és ajánlását a terület beépítésének sűrűségével kapcsolatban, mely szerint a negyed külön értéke a viszonylag alacsony és nem túl sűrű beépítés, amit Európa nagyvárosai is megirigyelhetnének és amit nem szabad tönkretenni a jelenleginél nagyobb volumenű építkezésekkel.
Úgy gondolom, mindez éppen elegendő ok arra, hogy a főváros védelmébe vegye ezt a klasszikus szempontok alapján talán nem kiemelkedő, mégis egyedülálló, korai kisvárosias beépítést, és ezzel elindítson egy új folyamatot, ahol az épületek megítélése tágabb térbeli és történeti környezetbe helyezett építészeti értékelés szerint dől el, nem csupán az eddigi, ún. direkt építészeti érték alapján. Egy olyan új szemlélet kialakulását segíthetné elő, ahol előtérbe kerül a történeti városrészek esetében a városszövetben betöltött helyzet is a városképi mellett, emellett a történelem során kialakult funkciók lenyomata, az egyedülállóság vagy jellegzetesség, a hangulati érték és a környezeti adottság, a tágasság, a kert jelenléte vagy lehetőségének adottsága is.
A főváros ezzel az egyetlen lépéssel is hozzájárulhatna az UNESCO elvárásainak igencsak nehezen alakuló teljesítéséhez, a védett negyed jellegének, különleges értékeinek megőrzéséhez.
Perczel Anna
építész