– 1975-ben végeztem mint városgazdász az Ybl Miklós Műszaki Főiskolán. Három évvel korábban, külföldön tapasztalatokat szerzett kiváló professzorok alapították a szakot azzal a céllal, hogy a város problémáit megoldani képes, komplex gondolkodású szakembereket képezzenek. Diploma után a Fővárosi Tanácsra hívtak dolgozni, ahová azzal a reménnyel mentem, hogy megvalósíthatom a Belváros rehabilitációjával kapcsolatos elképzeléseimet.

Ugyanis a főiskolai éveimben ez volt a speciális kutatási területem. Öt évig próbálkoztam, közben saját költségemen kimentem Párizsba megnézni, hogy miként csinálják ott a városrehabilitációt. Meg is írtam. Ez nagyon nem tetszett az akkori városvezetésnek. Azt tanácsolták, hogy ha annyira szeretek írni, akkor menjek újságírónak. Megfogadtam a tanácsukat. 1982-ben újságíróként diplomáztam, és főként az eredeti szakmámat érintő kérdésekről írtam. 1985-ben kivándoroltam Izraelbe. A zsidónegyed állapota miatt „szivárogtam vissza” Pestre – 2004-től rendszeresen írtam a témáról, oda, ahol elfogadták a cikkeimet, azon túl pedig saját blogomban. Miután nem szeretek kertelni, sokan megijedtek a szokatlan gondolatoktól, amelyek csak Magyarországon és csak a hivatali szakgárda szemében renitensek – nagyon is elfogadottak külföldön, illetve az olyan szakemberek körében, akik tudják, hogy mi zajlik más nagyvárosokban.

 

– És hogyan lehet rehabilitálni?

– Mindenekelőtt tudni kell, hogy a város egy élő organizmus, nem csak épületekből áll. Ennek az organizmusnak a működési rendszerét kell újragondolni. A meglévő adottságokat oly módon kihasználni, hogy azok a XXI. századi városi életforma számára optimális keretet biztosítsanak. Tehát a rehabilitáció nem építészeti probléma.

– Mi a különbség egy főépítész és egy városgazdász között?

– Az építész az építési tevékenységet befolyásolja, lebont, átalakít, újat épít. Magasabbat, alacsonyabbat, többet vagy kevesebbet, de alapvetően építeni akar. A városgazdász szemléletét a városban élő ember helyzete motiválja, nem a ház. Mondok egy példát. Amikor a Gozsdu-udvar átalakítása szóba került, az ÓVÁS! Egyesület építészei a ház durva átépítése ellen tiltakoztak, esztétikai okokból. Ezzel is egyetértettem, de mint városgazdászt az izgatott, hogy az épületben több lakás lesz, és ez milyen forgalmat indukál, hogy a mélyparkolóba elhelyezhető autók hogy fogják kiszorítani a gyalogosforgalmat, hogy mennyivel csökken a zöldterület, milyen problémákat okoz majd a nagyobb víz- és csatornahasználat, a szemétszállítás.

– Hogyan dolgozik egy városgazdász?

– A városgazdász koordinálja a különböző szakterületeket. A várostervezés mellett mi is tanultunk épületeket, egy-egy szemeszter erejéig közlekedési rendszereket, közműveket is tervezni. De a város folyamatos működtetése is feladatunk, ehhez pedig szükség volt bizonyos fokú szociológiai, közgazdasági és jogi ismeretekre is. Miközben világjelenség az egyes szakmák specializálódása, szükség van olyan szakemberekre, akik a szakágakat képesek egyeztetni. A városgazdász tehát összhangot igyekszik teremteni a különböző szakágak között, hogy a város minél jobban működjön az ott lakó emberek érdekében. Amíg egy építész a fejlődést csak építéssel tudja elképzelni, a városgazdász ezer más eszközzel is élhet.

– És a városgazdász nem épít?

– Nem feltétlenül. Lehet, hogy a városlakók érdekében, egy adott helyen, éppen az a jó megoldás, ha nem épül meg egy ház. Ilyen hely a szememben a Városháza park. Az építészek váltig állítják, hogy kell oda egy ház, én pedig azt gondolom, hogy a „hozzá nem értő” városlakóknak van igazuk: ott egy nagy parkra lenne szükség, amely „becsorog” a Városháza épületszárnyai közé. Nemcsak azért, mert a Belváros zöldterületekben nagyon szegény, hanem azért is, mert az új épület újabb gépjárműforgalmat indukálna.

Irodaépületre és bevásárlóközpontra még kevésbé van szükség ezen a helyen, hiszen a kiadó irodákat hirdető táblák állandósultak a szemben lévő Madách-házon, a környéken rengeteg a bezárt üzlet. Egészen másfajta park lenne, mint a Gödör környéke vagy az Erzsébet tér. Látja, ebben is tetten érhető a városgazdász gondolkodás: nem a zöldterület nagysága a szempont, hanem az, hogy mire használják az adott szabad teret a városiak.

 

 

 

 

– Visszatérve a városrehabilitációra, nehéz úgy csinálni bármit is, hogy a beruházó zsebében van a zseton, és mi – akár egy koldus – könyörgünk neki, hogy legyen olyan kedves, és építsen már szebb házakat, lakásokat, ahol a vécé nem a konyhából nyílik.

– Abban a rendszerben, hogy az önkormányzat nem maga tervezi a várost, hanem az egyes befektetők mint költségviselők fizetik a rendezési tervek elkészítését is – a korrupció lehetősége eleve kódolva van.

– De valahogy csak meg lehetne regulázni a befektetőket. Vagy Magyarország az ufók földjén fekszik?

– Természetesen van, ahol féken tartják a beruházói étvágyat, mégpedig a beruházók pénztárcáján keresztül. Ha egy beruházó lebont egy, mondjuk, 4 szintes épületet, és a helyére 8 szinteset akar építeni, akkor bizony a beépítési többlet után progresszív adót fizet. Hiszen adott területen több lakás épül, sokkal több ember fog élni, több autó közlekedik a környező utakon, vagyis a többletterhelés megváltoztatja a környezetet. Nemcsak esztétikai értelemben, amit az építészek hangsúlyoznak, hanem a már ott élő emberek életfeltételeiben is. A beruházó extraprofitjából adózik, és az adó mértéke befolyásolja a döntését, lehet, hogy egy hatemeletes jobban megéri neki végül, mint egy nyolcszintes.

– És ilyen van valahol a világban?

– Sok helyütt, én az izraeli „srófadó” rendszerét ismerem minden részletében. Mellesleg, a Budapesten befektető izraeliek pontosan tudják, hogy miként működik ez az adó, és nem véletlenül építenek itt, ahol hiányzik ez az adófajta.

– Ez nem riasztja el a beruházókat? Így is az új lakások 30-50%-a üresen áll.

– A srófadó csak megfontoltabbá teszi a beruházást, a kínálat jobban idomul majd a várható igényekhez. Az eladatlan lakások oka, szerintem, hogy egyre inkább kínálati a piac, és ezen már nem lehet mindenféle vacak lakást eladni. Az emberek évtizedekre vesznek fel hitelt, jobban megnézik, hogy milyen lakás vásárlására költik.

 

 

 

– Ha megadóztatjuk a Belvárosban a többletterület építését, könnyen lehet, hogy a beruházók inkább lakóparkokat építenek, ahol nincs ilyen adó.

– Az bizony meglehet. De a belvárosi lakóépületek zömének ez nagyon jót tenne, ugyanis akkor nem bontanák le őket. Helyette egy modell értékű városrehabilitációt lehetne végezni, mondjuk a régi zsidónegyed területén.

– És hogyan valósulna meg ez a modell értékű rehabilitáció?

– A szóban forgó területet ki kellene emelni a VI-VII. kerület és a Főváros hatásköréből, és az Önkormányzati Minisztérium alá kellene rendelni, mint városrehabilitációs kísérleti terepet. Aztán meg kell nézni minden házat, hogy melyeket lehet közösségi rehabilitációra átadni. Mert most mi történik? Valamilyen összegért eladják a beruházónak az épületet, aki kiüríti a lakásokat, felújítja és átalakítja az épületet, majd haszonnal eladja az egyes lakásokat. Vagy azt mondja a régi épületre, hogy nem érdemes felújítani, és lebontja a műemlék házat is. De ha kivesszük a láncból a beruházót, és eladjuk egy közösségeknek, már egy egészen más üzleti konstrukciót építhetünk fel.

– Miféle közösségnek? Vigyázzunk ezzel a szóval! Nagyon szekta ízű…

– Igaza van, ma csak lakótársak vannak egy házban, közösségnek aligha nevezhetők, de a közös cél érdekében kifejtett erőfeszítés esetleg közösséggé formálhatja őket. Arra gondolok, hogy minden régi bérházban vannak olyan közös terek, amelyeket lehetne közösen hasznosítani, ugyanakkor vannak olyan lakások, amelyek nem méltók a XXI. századi életvitelre. Egy szakember a ház felmérése során meg tudja állapítani, hogy miként tudná a ház lakóközössége úgy felújítani az épületet, hogy minden egyes lakónak és az egész közösségnek jobb legyen a helyzete.

– De kinek van pénze belvárosi bérpalotákat felújítgatni? Csak nem az átlagfizetésekből?

– Ugyanazok az emberek, akik a felújított vagy új lakásokat megveszik rendszerint hosszú lejáratú hitelre, kaphatnának ilyen közösségi koncepciójú épületfelújításra is hitelt. Ez egy olyan államilag garantált, de magánbankok által folyósított hitelkonstrukció lenne, amelynek bizonyos városrehabilitációs feltételei vannak. Például az, hogy a komfort nélküli lakások megszűnnek, a lakásszám nem növekszik 10%-nál nagyobb mértékben, és milyen közösségi helyiségeket, zöldterületet kell kialakítani. Hogy megszűnik a fűtésből eredő környezetszennyezés, esetleg a hitelt felvevők kötelezik magukat, hogy 10 éven belül nem vesznek autót. Vagyis a hitelnek két sarokpontja van: egyrészt korszerű, saját lakáshoz juttatja a rehabilitációs területen élőket vagy az odaköltözni szándékozókat, miközben a feltételrendszere azt szolgálja, hogy az épület és a közvetlen környezete, a negyed pozitív irányba változzék.

– Térjünk vissza a közösségteremtéshez! Úgyis divatos manapság közösséget teremteni, úton-útfélen mindenki erről beszél.

– A ház felújítása, a közös munka formálja közösséggé az embereket. A közösség nem úgy alakul ki, hogy összeterelnek pár embert, és akkor azt mondjuk rájuk: ez itt a közösség. Valamilyen közös élmény kell, közös cél, jövőkép.