Az erzsébetvárosi ingatlanpanama háttere

Somlyódy Nóra, Magyar Narancs, 2008. december 4.

Az erzsébetvárosi önkormányzat mintegy másfél éven keresztül pályázat nélkül, áron alul, off-shore cégek közbeiktatásával adott el házakat a lakók feje felett. Bevétele az üzletekből nem származott. A rendőrség másfél éve nyomoz, az ügyészség tíz hónap múltán mutatott föl eredményt. 

A nyomozás első eredménye Nagy György jogász-üzletember előzetes letartóztatása volt október végén. Nagy a kerület érintett házaiban jól ismert “táskás ember”, aki a Király utcai lakásokat esténként sorra járva a bérlőket a kiköltözésről győzködte. Sosem leplezte, hogy kétfelé játszik: hol a Hunvald György polgármester aláírta meghatalmazását lobogtatta, hol valamelyik beruházó cég nevében lépett fel. Nagy a napokban ismét feltűnt a Király utcában. Minden jel arra mutat, hogy a kettős ingatlanügynök az ügyészséggel kötött vádalkunak köszönheti a szabadságát. Gál György, a gazdasági bizottság szabad demokrata elnöke feltehetőleg e vádalku következtében került harmincnapos előzetes letartóztatásba. Gált múlt szerdán vitték be, különösen nagy kárt okozó, üzletszerűen elkövetett csalással, vesztegetéssel és magánokirat-hamisítással gyanúsítják. Az ingatlaneladásokat ugyanis az ő bizottsága terjesztette a közgyűlés elé, de a két György az ügyészség szerint már azt megelőzően megállapodott az ingatlanok vételárában; s ezt Nagy kenőpénzzel honorálta.
Így kelt el 2003-2005 során tizenhárom erzsébetvárosi ház, zömmel a Nagykörúton inneni, azon belül is a régi pesti zsidónegyed néven ismert területen, ami 2002 óta a világörökség része, vagyis védett városrész. A házak túlnyomó többsége a tizenkilencedik század közepén-végén épült, van, amelyik felújítást sosem látott. Éppen a siralmas állapotukra és “speciális” mivoltukra – ti. bérlők laknak bennük – hivatkozva érvelt korábban Hunvald György a Narancsnak azzal, hogy az ingatlanpiacot ezek a házak nem csigáznák fel (lásd: “Gyurinak hív mindenki”, Magyar Narancs, 2007. május 17.). Holott ennek éppen az ellenkezőjét támasztják alá azok az általa aláírt opciós adásvételi szerződések, amelyek teljesítésekor sok tízmilliós bevétel folyt be – igaz, nem az önkormányzat, hanem egy ciprusi off-shore cég folyószámlájára. “A sajtóban mindig felmerül, hogy az önkormányzat nem nyer a bolton. Pedig dehogynem. Jobb körülmények közé kerülnek a bérlők, és megújulnak a házak – nyilatkozta Hunvald a Narancsnak, majd hozzátette: – Az off-shore-t nem tudom, miért használják pejoratív értelemben. A világkereskedelemben ez teljesen normális dolog.”
 

Így jöttek

Amikor 2004 nyarán a Holló utcai ezüstműves ház lebontása széles körben döbbenetet keltett, akkor vált sokak számára nyilvánvalóvá, hogy valami nem stimmel az erzsébetvárosi vagyongazdálkodással. Az önkormányzat akkoriban párját ritkítóan magas, egymilliárd forintos értékhatárig pályázat nélkül, zárt ülésen döntött az értékesítésekről. Bizonyos kétes szerepű projektcégek még bejegyzés alatt voltak, de már megszerezték a házakra az opciót (lásd: Lesz mit aprítani, Magyar Narancs, 2004. július 22.). A visszásságokra akkor kezdett fény derülni, amikor a Király utca 15.-ben helyiséget bérlő cég ügyvédei, Hoffmann László és Markó Judit firtatni kezdték, vajon miért nem vásárolhatják meg a lakók a bérleményeiket. A választ a ház tulajdoni lapján találták meg, ahol széljegyen már szerepelt egy ismeretlen cég adásvételi szerződése. A Király u. 15.-öt néhány más műemlék épülethez hasonlóan nem alakították társasházzá, ezért a lakók nem érvényesíthették elővásárlási jogukat – az önkormányzat pedig egy moziüzemre vonatkozó legfelsőbb bírósági határozatra hivatkozva kerülte meg őket, és adta el a házat egy az egyben. A hivatal elszántságát a polgármester aláírásával ellátott levél nyomatékosította, amely a helyi lakásrendeletet idézi, csakhogy annak legalapvetőbb kitétele – hogy a bérlőnek elővásárlási joga van – valahogy kimaradt a levélből (lásd: Elegük lett, Magyar Narancs, 2007. január 11.). Ennek tükrében válik erőtlenné az a polgármesteri nyilatkozat, miszerint csak akkor adnak el házakat a kerületben, ha a bérlők és az opciós tulajdonosok előbb “mosolyogva megegyeznek a bérleti jogviszony megváltásáról. Ha nem, a bérlők maradnak.” A Király utca 15. pere negyedik éve tart.
A Hoffmann házaspár, közösen a kerületi bontások ellen fellépő “vás! Egyesülettel, a Levegő Munkacsoporttal és a LABE Lakásbérlők Egyesületével végül 2006 őszén tett feljelentést a Nemzeti Nyomozó Irodánál (NNYI) hűtlen kezelés és más bűncselekmények miatt, tizenhárom ház ügyében. Ekkor a HVG, a manager magazin és a Magyar Narancs cikkeiből már tudni lehetett, hogy az ingatlanok eladása egyazon kaptafára történt, mégpedig a következő módon. Egy bennfentes kör (az ügyészség szerint Nagy György és Gál György) megegyezik a kiszemelt ingatlan vételáráról, majd egy ingatlanbecslő ezzel megegyező, tehát mindig erősen nyomott összegben megállapítja az ingatlan értékét. Ezt követően minimális, hárommilliós törzstőkével céget alapít néhány, ezekben az ügyekben rendszeresen szereplő stróman: Hafner Zoltán, Hajnal László Endre, Lipcsey György, illetve Szijjártó Piroska. A cégek neve az ingatlanpiaci gyakorlatban bevett módon elárulja, hogy egyetlen projektre alapították (például Király 27 Kft., Dembi 26 Kft., Dob Center), a köztük lévő kapcsolatot az alapítók és az ügyvédek személye (Néder Zoltán, illetve Vilmányi Ágnes), meg a székhelyek azonossága tanúsítja.
Az alapítók közül Szijjártó Piroska híresült el a leginkább mint olyan üzletasszony, aki közel egy tucat céget szerzett meg saját magától. Szijjártó Piroska Nagy György élettársa, fizetését akkoriban az önkormányzati lakásépítő cégtől (az azóta felszámolt Er-Laktól) kapta, amit egyébként 10 százalékban Nagy birtokolt. A harmincas évei elején járó titkárnő csak átmeneti tulajdonosa volt a megannyi ingatlantársaságnak, hiszen néhány nap elteltével továbbadta az üzletrészét, a legtöbb esetben a Metira nevű ciprusi off-shore cégnek. A Metirát szintén ő képviseli, ennélfogva az üzletrész-átruházási szerződést eladóként és vevőként egyaránt ő jegyezte. Mielőtt a Metirától továbbvándoroltak a törzsbetétek a tényleges fejlesztőhöz – olykor egy újabb off-shore cég közbeiktatásával -, a projektcég már egy vagyont ért. (Egy példa: a Dembinszky u. 32. alatti 961 négyzetméteres ingatlanért, amit két bérlő használt, hatvanhatmillió forintot fizetett az ír cég a Metirának.) Mire tehát az a fejlesztő belépett, akit Nagyék már jó előre felhajtottak, az önkormányzat gazdasági bizottsága és képviselő-testülete megszavazta az elidegenítést, továbbá megszületett a szerződés az önkormányzat és a projektcég között a polgármester és a jegyző aláírásával. Az ingatlan akkor került ténylegesen a projektcég birtokába, ha már kiköltöztette a bérlőket, és beszerezte az építési engedélyt (vagyis maga az önkormányzat kötelezte a vevőt az épület részleges vagy teljes lebontására). A földhivatalban a további tulajdonosváltások nem jelentek meg, hiszen az ingatlan az üzletrészekkel együtt vándorolt a cégek között. A kiköltöztetésért, a bontási és építési engedélyek beszerzéséért az önkormányzat vagy Nagy Györgyék szavatoltak, a feladatot elvégezte egy cég (például Nagy cége), mégpedig papíron pontosan annyiért, mint amennyibe az ingatlan került. Mivel a bérlőket a vételár terhére költöztették ki, az önkormányzat egy fillért sem látott a házak ellenértékéből.
 

Így mentek

A feljelentés több mint egy évig volt az NNYI-nél, anélkül, hogy a nyomozás állásáról bármi nyilvánosságra került volna. Tavaly decemberben a Legfőbb Ügyészség – a Zuschlag-ügyhöz hasonlóan – váratlanul saját hatáskörbe vonta az ügyet, és kijelölte a Központi Nyomozó Főügyészséget (KNYF) a nyomozás lefolytatására, a szóvivő Fazekas Géza szerint “indoklás nélkül”. Ez lehetett a második homokszem az erzsébetvárosi gépezetben, hiszen Hunvald szélsebesen felmondta mind az öt Király utcai házra kötött opciós szerződést – bár annak idején cáfolta a Narancsnak, hogy az ügy Legfőbb Ügyészségre áthelyezése lett volna a hirtelen szemléletváltás oka. A Király 15.-öt és 21.-et a bérlőkre hagyták, az előtte is egy csomagként kezelt Király utca 25-27-29.-et viszont pályázaton értékesítették. Amint néhány hete érzékeltettük, ezt a “pályáztatást” maga Nagy György leplezte le; még jóval az eredményhirdetés előtt az Autóker Holding nevében látogatta sorra a három ház bérlőit (lásd: Jó rálátás, Magyar Narancs, 2008. november 8.). A büntetőügyben szereplő házak listája viszont így hárommal csökkent, hiszen a Király 25-29. esetében a “csalás” – az ügyészség szerint – nem valósult meg.
A nyomozás jelenlegi állása szerint Nagy és Gál összesen hétszázmilliós kárt okozott, és 1,6 milliárd forint kár okozását kísérelte meg, ami a szóvivő tájékoztatása szerint az önkormányzati szerződésekben foglalt vételárak és az off-shore cégnek fizetett összegek különbözetéből jön ki. A kárfelmérés a panama logikáját követi: a megállapított kár összege ugyanannyira fiktív, mint amennyire az volt az “értékbecslés” és a “vételár” is.
Innentől pedig minden merő hipotézis. Nem tudjuk például, hogy kit vagy kiket rejt a Metira nevű ciprusi cég, s milyen más cégekkel, magánszemélyekkel mutatható ki kapcsolat a folyószámláján – bár ennek a kiderítése két uniós tagállam között, reméljük, nem ütközhet áthidalhatatlan akadályokba. Információ hiányában azonban tágas tér nyílik a spekuláció számára. Létezik például egy olyan elmélet, miszerint a hetedik kerületi ingatlanügyekben lecsapolt százmilliókból minden nagy párt részesült. E logika szerint elképzelhetetlen, hogy a polgármestert elérje az igazságszolgáltatás keze – inkább kisebb szereplőkkel, Naggyal és Gállal vitetik el az egész balhét. Egy másik, szintén népszerű verzió szerint ez a nagyszabású ingatlanpanama elsősorban helyi ügy, amiből mindenekelőtt magánszemélyek és a helyi pártalapszervezetek részesültek. Mint többen vélik, sem Hunvald, sem Gál “nem állna ki egy alapos vagyonvizsgálatot”. Az SZDSZ-ben elterjedt nézet szerint Gál semmi esetre sem mondható “hitbéli” liberálisnak; villanyszerelőből avanzsált mára jaguaros, penthouse-os üzletemberré (a kilencvenes évek végén állítólag százharmincmillióért adta el az erzsébetvárosi tévétársaságban lévő üzletrészét), aki 94-ben ebben a pártban látta meg a fantáziát; az utóbbi időben Kóka támogatója volt. Az MSZP-nek erős kerülete a hetedik, de Hunvald különösen 2006 tavasza óta elszigetelődött a pártjában; a Fővárosi Közgyűlésben nyílt a konfrontáció a Hagyó Miklós-féle ifjútörökök és a régi szocialisták között, akikhez Hunvald is tartozik – tehát akadnak elegen, akik szívesen látnák őt is a büntetőügy gyanúsítottjai sorában.
Hogy valamilyen formában, valamilyen mértékben minden párt érdekelt volt a házak elsinkófálásának elhallgatásában, az erősen valószínűsíthető. A négy éve látványosan zajló pénzmosás miatt ugyanis senki sem sikított. A helyi ellenzék simán együttműködött az ingatlaneladásokban, amelyek sosem érintették azokat a házakat, amelyekben képviselők laknak (állítólag egy korábbi fideszes kerületi képviselő, Garabits Károly is beszállt Nagy György egyik üzletébe), de arról sem tudunk, hogy “fentről” szóltak volna: álljon meg a menet. A Fővárosi Közgyűlésben az utóbbi hónapok bizonyították, hogy az erzsébetvárosi érdekek akár egy alkalmi nagykoalíciót is tető alá hoznak: a Fidesz a szocialistákkal közösen szavazta meg az új szabályozási tervet, ami jottányit sem változtat azon a régin, ami alapján évek óta bontják a házakat és építik a rémes újakat. Ezt a tesztet azonban az erzsébetvárosi SZDSZ frakcióvezetője, Molnár István már nem állta ki, szeptemberben lemondani kényszerült a fővárosi mandátumáról.
Lapzártánkkor öt, közokirat-hamisítással gyanúsított személy szerepel az ügyészség listáján, de közszereplő nincs köztük. Hunvald György “megdöbbenéssel értesült” a Gállal kapcsolatos gyanúról, és sajtóközleményben ígérte, hogy “az ügy feltárásához az önkormányzat minden segítséget megad”. Erre szükség is lesz, hiszen nyitott kérdések sora vár még válaszra.
 
 


 

További szereplők

A feljelentésben szereplő ingatlanok zöme végül ír cégeknél kötött ki, de volt, amelyik izraeli fejlesztőnél landolt. Az íreket a főleg a hatodik kerületben aktív fejlesztő-ügyvéd házaspár, Itay Polivoda és Polivodáné Dolinay Erzsébet közvetítette Nagyékhoz. Ezek a fejlesztések részben megvalósultak (így például a Dob utca 107. alatti társasház), de több, átmenetileg legalábbis, meghiúsult (a Klauzál utca 8-10.-ben és a Dob utca 14.-ben és 18.-ban érdekelt Kendar Holding egy évvel ezelőtt jelentett csődöt).
A média kíváncsiságát az elmúlt napokban egy negyedik György, Georges Kékessy érintettsége keltette fel. Kékessy Dezső – az Orbán-éra párizsi nagykövete, Orbán Viktor feleségének egykori tokaji üzlettársa – fia a Király utca 25-27-29.-re létrehozott cégben volt érdekelt az alapítás idején (2003 végén), a családi ingatlanvállalkozás, a Promoplan révén. Kékessy és Nagy György egyaránt tiszafürediek; a Király utcába Nagy hívta Kékessyt üzlettársnak, azonban utóbbi a cégpapírok szerint hamar kilépett az üzletből. “Benn voltam a cégben, idővel kiderült, hogy a projekt nem vezethet sikerre, kiszálltam” – mondta a Narancsnak Kékessy. 2007 tavaszán mégis megjelent a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal tárgyalótermében, ahol a három ház ügyében próbált közvetíteni az építészek és a hatóság között. “Még érdekelt a dolog, talán lett volna lehetőségem részt venni a fejlesztésben, akár mint építész is” – kommentálta a Narancsnak az esetet az ügy bővebb ismertetése nélkül.


“Nem a jog parancsol” – Michel Polge építész, az UNESCO világörökségi szakértője

Az UNESCO megbízottjaként jött tavaly novemberben Budapestre. Körülnézett a régi pesti zsidónegyedben, és megállapította: a városrész helyzete gazdasági okokból abszurd, de könnyen orvosolható. Mindössze akarni kellene.
Magyar Narancs: Mi váltotta ki a tavalyi látogatását?
Michel Polge: Ehhez előbb tisztáznom kell, hogy mi a világörökség. A világörökség egy címke. Bármely állam kérheti bizonyos területének a világörökséggé nyilvánítását, amit az UNESCO bizottsága hagy jóvá vagy utasít el. Magyarország még a nyolcvanas években kérte a Vár világörökséggé nyilvánítását, később, a rendszerváltás után lett az Andrássy út, illetve a zsidónegyed is a világörökség része.
MN: Az Andrássy út világörökségi helyszín, a zsidónegyed az úgynevezett pufferzónája, rávezető területe. Jogi értelemben mi a különbség a kettő között?
MP: Körülbelül annyi, mint két kacsa között. A pufferzóna a világörökségi terület körül van, folyamatosan vita van arról, hogy a része-e vagy nem. Ez egyfajta védelmi zóna, de nem vonatkozik rá kevesebb kötelezettség, mint a világörökségi helyszínre. A világörökséggel kapcsolatos kötelezettséget nem törvények szabályozzák, ez morális kérdés.
MN: Ha jól tudom, civil nyomásra hívták önt Budapestre.
MP: Három-négy éve folyamatosan érkeznek panaszok a nemzetközi UNESCO Bizottsághoz az Óvás! Egyesülettől, hogy a nagy építészeti értékű épületeket a kerület eladja, és a helyükre középszerű, középminőségű házak épülnek. Ilyenkor a nemzetközi központ felkeresi a helyi diplomáciai delegációt, és tájékozódik a helyzetről. A magyar állam úgy döntött, hogy a felmerült kérdések megválaszolására szakértőt kér fel.
MN: Miért önt kérték fel?
MP: A szakértők önkéntes alapon dolgoznak, pénzt nem kapnak. Én építész vagyok, tizenöt éve foglalkozom műemlékekkel.
MN: Miért tartja értékesnek a régi pesti zsidónegyedet?
MP: Miért kell ezt elmagyarázni?
MN: Mert ez a közvélemény számára nem kézenfekvő. Sűrűn lakott terület, korszerűtlen lakásokkal, rossz műszaki állapotú házakkal, könnyen hihető, hogy ezek az épületek fabatkát sem érnek.
MP: Általában a közvélemény hajlamos az egészen régit értékelni; könnyebb Prága óvárosát becsülni, mint egy tizenkilencedik századi városrészt. Ezt a városnegyedet, aminek része a pesti zsidónegyed, nagyon jól kitalálták, kiváló urbanisztikai értékei vannak, és rengeteg építészettörténeti stílus megtalálható benne. Ráadásul nem múzeum, hanem élő városnegyed. Én nem vagyok az a típus, aki tűzön-vízen át a megőrzésért küzd, de állítom, hogy ezt a városnegyedet könnyű rehabilitálni, könnyű a fenntartható fejlődés szempontjai szerint beavatkozni. Szép, élő, működő városrészről van szó, bár zömmel a szegény lakosság maradt itt.
MN: Miből gondolja, hogy könnyű rehabilitálni?
MP: Minden francia urbanista álma lenne egy ilyen városnegyed. Nálunk a városok sűrűn beépítettek, kevés a levegő, kevés a tér. Itt tökéletes az úthálózat. Nem túl magasak az épületek, van hely köztük, vannak udvarok, a sűrűsége gyorsan és könnyen oldható, ha a lakásokat összevonják, esetleg összekötik az épületeket. Hogy Párizsban néhány ennyire levegős városnegyedet kapjunk, a fél kerületet le kellene bontani. Azon ritka, világszínvonalú példája a tizenkilencedik századi várostervezésnek, amilyenből már nincs sok a világon.
MN: És mit tapasztalt a missziója során?
MP: Egy teljesen ellentmondásos, abszurd helyzetet.
MN: Kifejtené?
MP: Képzelje el, hogy mutatnak magának egy üveg Tokajit, megkapja, és utána egy kalapáccsal szétverik az üveget. Vasárnap érkeztem, hivatalosan hétfőn reggel kezdődtek a megbeszélések, de én akkor már be is fejezhettem volna. Hiszen az volt a kérdés, hogy kompatibilis-e a világörökségi címmel az, ami a zsidónegyedben történik. Egyértelműen nem kompatibilis. Ez abszurd. 2002-ben egyszerre kérték a világörökséggé minősítését, és kezdték lebontani, anélkül, hogy a bontásnak célja lett volna.
MN: Fel tudja oldani ezt az ellentmondást?
MP: Hétfőn tíztől erről szólt az egész. Itt kezdett számomra érdekessé válni. Ha ilyet lát, nyilván maga is azt gondolja, hogy a családban valami probléma van. Megkerestem, mi a probléma.
MN: És mi a probléma?
MP: Strukturális problémáról van szó, ez nem szándék kérdése. A világörökségi központ dialóguspartnere az állam. ‘ a felelős a világörökségért. A városrendezésért a fővárosi önkormányzat felelős. Az ingatlanok pedig a kerületi önkormányzat kezében vannak. Tehát három szereplőnél van hatalom. A negyedik szereplő a pénz. Nem a jog, a törvények parancsolnak, hanem a gazdaság. A törvényeket azért hozzuk, hogy orientáljuk a gazdaságot, hogy a legrosszabbat elkerüljük. Ami számomra kiderült, az az, hogy a negyed alakulása elsősorban gazdasági kérdés. A befektetők, külföldiek és magyarok megveszik a kerülettől az ingatlanokat, és ahogy tudják vagy akarják, átalakítják őket. A kapitalista befektetés pozitív dolog, de itt nincs semmi, ami ezt szabályozná. Nem akarok állandóan a francia rendszerre hivatkozni, de mégis megteszem: annak érdekében, hogy a kapitalista tőkét bevonják, a magánszereplőket érdekeltekké teszik abban, hogy lakóépületekként rehabilitálják az ingatlanokat. Ehhez először is az szükséges, hogy az önkormányzat akarjon tenni valamit a negyedért, majd az, hogy az állammal közösen megteremtse hozzá a gazdasági eszközöket. Az építési szabályozás már másodlagos kérdés. Ellene vagyok, hogy a szabályozás oldjon meg mindent. Ha megállítja a tőkebeáramlást, kinek lesz pénze renoválni a házakat?
MN: Ezt a sorrendet akár fordítva is elképzelhetjük, úgy, hogy az állam tartja kiemelt közügynek a városrehabilitációt, és ennek érdekében alakítja az adórendszerét, nem?
MP: Én azt gondolom, hogy a helyi akarat a legfontosabb. Hogy a kerületnek legyen szándéka. Nekem soha nem mondták meg, hogy mi a szándékuk.
MN: Kikkel tárgyalt?
MP: Az állam képviselőivel, így a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnökével, a főváros, illetve a hatodik és a hetedik kerület vezetőivel, civilekkel, és kértem közben, hogy befektetőkkel is tárgyalhassak.
MN: Valami csak kiderült a helyi önkormányzatok elképzeléseiről…
MP: Nem jutottunk el erre a szintre. Úgy vártak, mint egy bírót, aki igazságot tesz. Gyorsan megmondtam, hogy nem jó, ami itt történik, beszéljünk arról, mit lehet tenni. Nem az a baj, hogy leromboltak házakat és újakat építettek, hanem az, hogy rossz minőségű házakat építettek, illetve hogy az itt lakókat nem tartották meg, a lakosság jelentős része elvándorolt. A lakásokat befektetők veszik meg, általában külföldiek. Üresek a lakások.
MN: Mit javasolt tehát?
MP: Nem végleges válaszokat szerettem volna adni, hanem irányokat mutatni. Javasoltam, hogy hozzanak létre egy workshopot, műhelyt, amihez fel is kínáltam a segítségemet. A workshop különböző témákban segítheti a kerületet, a gazdasági ösztönzők átgondolásától egészen az energiagazdálkodásig. Sok országban az áfa értéke más az új építések, illetve a rehabilitáció esetében. Ennek két előnye van: a rehabilitáció jobban megtérül, és a feketemunkát vissza lehet szorítani. Van egy másik lényeges szempont. Nyilvánvaló, hogy a városrendezés területén a főváros és a kerületek szereposztása tarthatatlan, a kerületek egymás konkurensei. Lehetetlen az egész várost egységesen kezelni, hiszen sok darabra esett szét. De itt a szerepemnek vége is van. Nem szakértői, hanem politikai színtérre kerül a kérdés. Politikai döntés kérdése, mi történik.
MN: Eltelt egy év, megkeresték a műhelyjavaslattal?
MP: Egy év alatt az történt, hogy a szakértői véleményem alapján reagált a világörökségi központ: jelezte a magyar állam felé, hogy “nagy aggodalommal tölti el” a zsidónegyed állapota. Vagyis a magyar állam nehéz helyzetben van. Mert amikor az UNESCO azt írja, hogy valami nagy aggodalommal tölti el, olyankor nagyon mérges. Az én személyes benyomásom szerint a kerületi önkormányzatok részéről egyértelmű volt a visszautasítás: Polge menjen vissza Franciaországba. Amikor ezt mondom, nem ítélkezem, nem is ítélkeztem. Ez rávilágít arra, hogy strukturális probléma van. Maga szerint mi a lényeg?
MN: Két lényeges problémát látok, az egyik kulturális, gondolok itt arra, hogy egyáltalán felvetődhet kérdésként, hogy miért értékesek ennek a negyednek a házai. A másik összefügg ezzel, de gazdasági: hiszen kimondatlan, pártok feletti konszenzus van abban, hogy ez az örökség felhasználható a városnegyed fejlesztésén túli célokra, vagyis szolgálhat magán-, illetve pártfinanszírozási érdekeket. Ön mit gondol erről?
MP: Nem nekem kell véleményt nyilvánítanom erről. Én a technikai részéről beszélhetek. Ha Magyarország nem demokrácia, akkor nem jövök ide. De hogy a demokrácia jó vagy rossz, az a maguk problémája.
MN: Elég abszurd a helyzet ahhoz, hogy az UNESCO veszélyeztetettnek nyilvánítsa a pesti zsidónegyedet?
MP: Most ott tartunk, hogy az UNESCO jelezte: ami itt folyik, az nem kompatibilis a világörökségi címmel. Magyarországnak februárig kell beszámolnia arról, hogy mit tett eddig. Megvalósított-e olyan szabályozási rendszert, ami védi a terület értékeit, megteremtette-e a műemléki rehabilitáció gazdasági feltételeit. Jelenleg egyértelműen romlást tapasztalok. Amit kívülállóként érdekesnek találok, az az, hogy a civil társadalom képviselői jönnek, és azt mondják: elég. Maga a tény jó jel, hogy a civil társadalom létezik, és fellép az érdekeiért.