Holokauszt Emlékév, hogyan tovább?

Avagy a Holokauszt Emlékév 2004 és 2014 tanulságai, a továbbélés lehetőségei
A holokauszthoz és a történelmi traumákhoz fűződő viszony a történészeket, irodalmárokat, művészetkritikusokat hosszú időn keresztül megosztotta. A holokausztot körülvevő „tabuerdőket” az utóbbi évtized(ek)ben egyre inkább kiírtja az a gondolkodásmód, amely nemcsak az áldozatiság, de a bűnösség oldaláról is megközelíti az érintettek viszonyát és gondolkodásmódját a II. világháború eseményeihez fűződően. Az identitás, trauma és emlékezet a 20. század második fele és a 21. század humán tudományainak sarokpontjai, amelyek a tudomány szűken értelmezett keretein túllépve, a közéletben, ideológiákban és mindennapi politikában is fontos szerepet kapnak. A kérdés az, hogy az emlékévek magától értetődő, szinte kötelező érvényű eseményein túl és azokra reflektálva hogyan él(het)nek tovább az 1944-es év magyarországi és általában véve a holokauszt történései. Ahogyan kérdés lehet az is, hogyan hat ma, 70 év távlatából a holokauszt a tudományos élet, a művészet, az oktatás és a közélet alakulására.

Egri Orsolya, az ÓVÁS! Egyesület alelnökének előadása:

Kik éltek itt?

Előadásom első felében a 2004-ben alakult ÓVÁS! Egyesület célkitűzéseit és tevékenységét szeretném bemutatni, amelynek elnöke Perczel Anna, alelnökei Horn Gabriella és jómagam.

Tíz éve küzdünk a zsidónegyed megőrzéséért, a negyed jobb megismertetéséért konferenciák szervezésével, a pusztulás folyamatos dokumentálásával, eddig több száz városi séta vezetésével, a használaton kívüli Rumbach utcai zsinagógában fotókiállítások, hangversenyek és kortárs táncprodukciók szervezésével, az UNESCO-val való folyamatos kapcsolattartással, a műemlékvédelem változó kompetenciájú szereplőivel változó sikerű kommunikációval, a helyi önkormányzattal hol perben-haragban, hol együttműködésben, aminek gyümölcse az önkormányzat által finanszírozott és az ÓVÁS! Egyesület által szerkesztett, 2013-ban megjelent Ami látható, és ami láthatatlan c. könyv.

Bár elsősorban az épített örökség megóvásáért küzdünk ezen szűk, pár négyzetkilométeres területen, „nem lehet nem érzékelni a hiányt. Sejteni és tudni lehet, hogy itt volt egy másik élet, hogy innen sok embert hurcoltak el táborokba és helyben is nagy mészárlások történtek ebben a gettóban. (…) A ház, a város a saját történetével teljes. Itt vannak mindazok, akik itt éltek. Velünk, bennünk, körülöttünk.” – írja Konrád György Csendes tisztelgés címmel az ÓVÁS! első, 2004-es, Rejtett kincsek – ejtett kincsek c. kiadványához írt előszavában.

Kik éltek itt? Ezekben az ÓVÁS! által védendő – ám sokszor sem a kerületi vezetés, sem a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, sem a szétforgácsolt-lefokozott utódja, sőt furcsa mód még az izraeli ingatlan-befektetők által sem értékelt – épületekben? A Király utca 40. épületmaradványait épp a napokban bontják.

A Holokauszt tragédiájához képest marginális ügynek tűnik boltívekkel, lepusztult gangos udvarokkal, IKV által barbár módon tönkretett lépcsőházakkal foglalatoskodni. Jelenlegi állapotukban sokszor szegényesek, néha nem is különösebben szépek ezek a házak. Ezt sokszor vetették a Király utca 40-nel kapcsolatban is szemünkre. Hiába írta itt Krúdy Boldogult úrfi koromban c. könyvét, ha homlokzat-díszeitől megfosztva, felújítás híján elszürkülve a legtöbben nem látták a megóvandó értéket e házban sem.

Kik éltek itt, és mi lett velük? Ez az újra meg újra felbukkanó kérdés, amire hosszabb a válasz, mint az a pár emléktábla, ami nem az egyes házak, hanem az egész negyed neves lakóira emlékeztet: Krúdy Gyulára, Karinthy Frigyesre, Rejtő Jenőre, világhírű tudósokra, mint Goldziher Ignác orientalistára, és Kohn Sámuelre, vagy olyan művészekre, mint Scheiber Hugó, Kabos Gyula, Seress Rezső.

A mostani konferencia plakátján szereplő Botlató kő egy azon kis réztáblák közül, amely azokra is emlékeztet, akik sem világhírűek, sem rendkívülit alkotó művészek nem voltak. A politika azzal a megalázó, talán csak a magyar nyelvben létező kifejezéssel illeti őket, hogy „kisemberek”. Parókakészítők, bádogosok, vésnökök, címfestők, pékek és kóser mészárosok, ezüstművesek, mint például a család, amely a Holló utcai Ezüstműves-házban lakott és dolgozott, ahol az épület tökéletes példája volt a zsidónegyed-beli tipikus zsidó családi életnek és műhelynek. A ház bontása elleni tiltakozás egyike volt az ÓVÁS! legelső nyilvános és sikertelen tiltakozásainak. A házat 2004-ben ledózerolták. Helyét jellegtelen, személytelen, stílustalan tömb foglalta el. Egy ilyen ház pusztulásával nemcsak egy épület veszik el, hanem annak a lehetősége is, hogy bemutathassuk: milyen volt az élet a Holokauszt tragédiája előtt. A Zsidómúzeum és a Holokauszt Emlékmúzem mellől fájón hiányzik egy olyan, a zsidó életnek dedikált múzeum, ahol a hajdan virágzó életet lehetne megérteni a maga teljességében. Mindazt a kívülállók számára sok furcsa szokást, amivel a napi élet járt. Hova jártak iskolába ezek a gyerekek? És mit tanultak ott? Hova járt a ház asszonya rituális fürdőbe? És milyen rítus szerint? Mitől kóser egy zsidó konyha? Milyen kegytárgyakat, használati tárgyakat és ékszereket készítettek az ezüstműves műhelyben? Milyen gazdag volt a zsidó egyleti- és jótékonysági élet, hogyan működött a szolidaritás? A kegytárgyak, amiket itt készítettek, milyen vallási alkalmakkor kerültek elő? A menórák, tóramutatók, a mégoly becsületesen és alaposan rendezett kiállításokon is csak neonlámpák alatt heverő élettelen tárgyak: a szombat hangulatából, fényeiből, bensőségességéből semmit sem adnak vissza.

Reményeink szerint ezt a fájó hiányt fogja pótolni az előttem Dombi Gábor által felvázolt és látványtervekkel illusztrált Csányi utca 5. szám alatt nemsokára nyíló Zsidó Helytörténeti Tár.

Az itt élőknek ugyanis nem közös nevezője, hogy áldozatok voltak. Emberek voltak, jó és rossz tulajdonságokkal, egyéni emberi sorsokkal. Az épületek pusztulásával a mai napig tart a Holokauszt tragédiája: a rettenetes eredeti terv: megsemmisíteni, kiirtani, elfeledtetni, megvalósulni látszik.

Az emberek után még az emlékük is eltűnik. Pár hete nyílt és jelenleg is látható a Néprajzi Múzeumban egy kiváló kiállítás, amely drámai felhangok nélkül, a fényképezőgép objektivitásával dokumentálja ezt a folyamatot. Másra használt kövek címmel Alpern Bernadett fiatal fotóművész olyan magyarországi és közép-európai zsinagógákat járt végig, amelyek eredeti funkciójuktól megfosztva az arra járó laikus járókelőnek nem árulják el, hogy hajdan Isten háza volt az, ami ma vegyesbolt (Dombóvár), Tudomány és Technika Háza (Kecskemét), pálinkafőzde (Békés), használt bútor és használt ruhabolt (Sárbogárd). A vidéki zsidóság pusztulása után az épületek is felismerhetetlenné válnak új funkciójukban.

Az ÓVÁS! Egyesület jelenleg olyan kutatást folytat, amely feltárja, hogy a zsidó építtetők, építészek és az általuk épített épületekben élők – köztük legendás orvosok, zenészek, írók, sportolók, iparbárók – milyen módon és mértékben határozták meg Budapest arculatát. Várostörténeti kutatásaink során újra és újra megrázó történetekre bukkanunk: Hofstädter Béla kiváló tehetségű építészt, akinek a Pozsonyi út és környéke a Bauhaus stílust köszönheti, 1944-ben a Dunába lőtték, de halála után is még az általa készített tervek alapján folytatták az építkezéseket. Ez a kiragadott tragédia is szívszorítóan példázza a 20. századi magyar zsidó sorsot.

Hogyan tovább?

Kérdezi a Konferencia címe is, és még ma is szomorúan aktuálisak József Attila a Holokauszt előtt, 1936-ban írt, A Dunánál c. versének záró gondolatai: „s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

Félek, hogy a Holokauszt-megemlékezések az iskolákban éppúgy egy távolba vesző történelmi eseményről fognak szólni, mint az én gyerekkoromban hűvös tavaszi napokon ünneplőben, térdzokniban végigdidergett, végigunatkozott március 21-i, április 4-i megemlékezések. Pátoszosan szavaltunk, ragyogó arccal énekeltünk a dicsőséges 133 nap és a felszabadulás tiszteletére minden értelem és átérzés nélkül. Tanulmányi versenyek, lelkes szakkörvezetők nem tudták közelebb hozni, amit ünnepeltünk.

Félek, ma sem tudják a kisiskolások, diákok, mit gyászolunk. Felfoghatatlan számadatok, elrettentő fekete-fehér képek és értelmetlen kérdésekbe belefeledkezett felnőttek. (Mennyi az áldozat? Csak a mostani Magyarország területéről, vagy a visszacsatolt területekről is? Vagy az rontsa inkább a környező országok statisztikáit? Ilyenkor az erdélyi zsidó magyar zsidó, vagy román zsidó? A kommunizmus vagy a fasizmus szedett több áldozatot?)
Hogyan illeszkedik ez a dicső magyar múltba? Hogyan következik ez a frissen rehabilitált Horthy-korszakból? Hogyan érthetnék meg a gyerekek, amikor az őket tanítók sem értik? Hogy lehet egyszerre kötelező tananyag Nyírő József, Tormay Cécile, Wass Albert és a téglagyár, majd Auschwitz és Kertész Imre Sorstalansága?

A kötelező múzeum- vagy kiállításlátogatás ma is olyan, mint amikor minket kivezényeltek a Szovjet Kultúra Házába? Ha valaki olyat ír a vendégkönyvbe, mint az én hajdani osztálytársnőm, hogy „neki nem tetszett a kiállítás”, akkor neki is megszégyenítés lesz az osztályrésze? Ma sem kérdez meg senki egy gyereket, hogy „Miért nem? Miért gondolja így, miért érez így? Mit értett meg és mit nem?”

Azért nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy hogyan tovább, mert sehol sem tartunk, el sem kezdtük a munkát. Sőt: rosszabb helyzetben vagyunk, mint 1936-ban, mikor József Attila a fenti sorokat papírra vetette. Hiszen ma már mindannyian tudjuk, hogy a most kötelező irodalommá tett gyűlölködő mondatok gyilkosságokban értek véget. Közben pedig sikerült agyonsulykolni, monoton ismételgetni a Holokausztot, mint kötelező penzumot, aminek eredményeképp sokak számára már most is fullasztóan sok. Azt gondolom, hogy sok-sok olyan személyes történeten keresztül lehet megismertetni a Holokauszt valóságát, mint amilyen az előttem bemutatott Pesti gettó emlékezete c. kiállítás is, ami elfér egy játszótér sarkában, és nem csak elborzasztó képekkel sokkol, hanem bemutatja a gettóba vezető utat is: a sokat hangsúlyozott, de kevéssé átélt saját felelősséget. Hogy egy olyan, akár nevetségesnek is tűnő szabály, amit az akkor is rendeletalkotási mániában égő magyar közigazgatás hozott, mint a Zsidók moziba járásának szabályozása, miként vezetett egyenes úton a gettókba és onnan a gázkamrákba.

A Tranzit Art Café 2014 decemberére időzítette a Kálmán megtalálása c. kiállítást és a hozzá kapcsolódó workshop-ot, amelyben Roz Jacobs New-York-i művész egy kisfiú – édesanyjának az öccse, aki az ő nagybátyja lehetett volna – eltűnésének történetét mutatja be. Úgy éreztem, a decemberi angyalkás-jászolkás Kisdedvárás időszakában, a Holokauszt emlékév utolsó hónapjában ez egy elgondolkodtató lehetőség arra, hogy tablók és rajzfoglakozások segítségével a kötelező kiállításlátogatás passzivitása, a kiállítóterek ridegsége és személytelensége helyett egy életteli helyszínen, kakaó és croissant mellett mutassuk be egy kisfiú sorstalanságát.
Egy DVD-film megtekintése után, amely bemutatja egy lengyel család történetét, a workshop a művészi feldolgozás technikai részleteibe avatja be a résztvevőket, akik aktív részvétellel, hosszas rajzolás során ismerik meg egy-egy ember arcát és sorsát. A projekt azért is különleges, mert a lerajzolandó portrék között van túlélő és van áldozat is, de Kálmán története olyan, amiről a legritkább esetben lehet hallani. Ez a kisfiú Lengyelországban üldöztetés, menekülés, sok hányattatás és szökés után végleg eltűnt a háború forgatagában. És soha nem került meg. Családja hiába kereste-kutatta, azóta sem tudja, hogy meghalt-e vagy él, ha meghalt, hol és mikor, ha túlélte a katasztrófát, hol folytatta életét? Ez a történet bizonytalanság keservét idézte meg. A foglalkozáson résztvevő diákok már nem az én általános iskolai időszakomban megszokott és elvárt kötelező megrendüléssel távoztak. A foglalkozás alatt szabad volt beszélgetni, sőt csendre intés helyett kifejezetten erre biztattuk őket. Remélem, e beszélgetések később is folytatódtak.

Hogyan tovább? Ilyen őszinte átélt pillanatok segítségével. Nem kell ünneplő ruhában jönni, nem kell komoly arcot vágni, lehet egymással beszélgetni, a művészet segítségével gyógyulni, mert e nélkül csak sok millió forintból felépült szoborgiccs, maszatolás, kötelezően letudott iskolai megemlékezés, milliárdokból megépített és mégis üres Sorsok Háza lesz, mindezt egyszerre szimbolizálva. Nem áltathatjuk magunkat, hogy a német történész-vita és az azt követő társadalmi párbeszéd honi lebonyolítása megkerülhető. Morális kérdésekben végképp nem járható pávatánc. E nélkül továbbra is érvényes lesz Gyurgyák János 2001-ben kiadott A zsidókérdés Magyarországon c. könyvének Kemény Zsigmondtól idézett mottója: „Ne kívánjatok csolnakázni a délibáb tengerén, s megenyhülni hűvös hullámaiban. Ez lehetetlen.”

Önempátia nélkül nincs empátia sem. Magunkkal lennénk együttérzők, ha átéreznénk, ez nem a zsidók/cigányok/homoszexuálisok/kommunisták tragédiája volt. Annak is tragédia, aki egy bevagonírozott család elhagyott lakásába beköltözhetett. Meglátszik mindannyiunkon, hogy nem boldog itt az sem, aki ily módon lakáshoz, ezüst evőeszközhöz, ágyneműhöz jutott.

Nem boldog itt a boltját vesztett trafikos, de az új Nemzeti Dohányboltos sem.

„Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán!”

Petőfi Sándor: A XIX. század költői (részlet, 1847)