Az alul maradók diadala és dicsősége

Perczel Anna rehabilitációs építész emlékére

Komoróczy Géza

PUBLICISZTIKA – LXV. évfolyam, 28. szám, 2021. július 16.

Egy szelíd lelkű harcostól, egy bátor női harcostól vettünk búcsút a Kozma utcában – oly sok magas rangú mai szájaskodó között egy minden rang nélküli, de ezek előtt a hatalmasságok előtt vissza nem hőkölő személyiségtől. A június 14-én elhunyt Perczel Anna egész életében (1942–2021) bátran hozta meg döntéseit. Merészség volt, hogy mint fiatal építész harmincas évei elején kislányával kettesben elment dolgozni Észak-Afrikába. Gyerekkorának Párizsa és későbbi algériai (1973–1975), majd mozambiki (1980–1982) építészi munkája és élményei meghatározták város- és épületkutató szemléletét. Nem magyarországi élményei nyíltak ki külfölddé: gondolkodásában Budapest nőtt bele a külföldi tájakba.

Tanult apjától, tanult Vadász Györgytől, tervezett itthon néhány épületet, keze nyoma rajta van a Gellért Szálló hullámfürdőjén, melynek vonalai, színei, tömegarányai drónfelvételeken elbűvölő festményként hatnak. Egykori munkahelyei, a Buváti, majd a Váti építészeti tervezőirodájából bátran vetette bele magát a Duna Kör szervezésébe (1984). Ennek a mozgalomnak, és a széles körű vitának, hogy kell-e a zárógát, és ha felépülne, ha felépült volna, tönkretenné-e a dunai tájat, az életünket: a tervezett vízlépcső elleni nagy tüntetéseknek (1988–1989) egyik szervezője volt. A vita tart ma is, és itt nem kell állást foglalnom benne, azt azonban tudom, hogy bár egyrészt a Duna-meder egy szakaszát és a víz gazdasági, turisztikai hasznosítást átengedtük a szomszéd országnak, másrészt megmaradt, ha nem is sértetlenül, a Dunakanyar elárasztásra szánt része. A természet is kezdi lassú lépésekben visszaépíteni magát.

Lakossági, állampolgári szinten a Duna Kör fellépése idején mást nem lehetett tenni, mint határozottan ellenezni azt, amit a Párt akart. A vita és a tiltakozások felrázták a közügyek iránt fogékony értelmiségi világot. A Duna Körnek – a reformközgazdászok, reformkommunisták, a népi és liberális politikai ellenzék akciói mellett – meghatározó szerepe volt a rendszerváltás előkészítésében. Én magam nem vettem részt benne, de hatása alatt az egyetemen, Jónás Ilona és Várkonyi Ágnes professzorokkal összefogva, Történeti ökológia címmel speckolt indítottam. Más-más politikai rokonszenveink tudatában, a kézfogásos védő körláncban mindhárman ott álltunk.

Annát akkor még nem ismertem, a Perczel név nekem apját, Perczel Károlyt (1913–1992) jelentette. Személyes kapcsolatba Annával csak a rendszerváltás után kerültem, Demszky Gábor főpolgármester meghívására egy törökországi hivatalos úton, Anna a Fővárosi Önkormányzat képviselője volt, én a Magisztrátus tagja, és első pillanattól kezdve annak a szelíd lelkű, bátor harcosnak láttam, akinek azóta is folyamatosan mutatkozott. Akkor éppen egy Duna-híd tervezett nyomvonala miatt állt vitában a főváros vezetésével. Mondanom sem kell, nyilvánvalóan neki volt igaza, de nem ő győzött – és attól fogva egész további városépítészi működése a többnyire alul maradók olykori diadala és tartós dicsősége.

Nagy városrehabilitációs felmérései a Belső-Józsefvárosban kezdődtek (1987), majd hamarosan áttevődtek a Belső-Terézvárosra és a Terézvárosból a 19. század végén leválasztott Erzsébetvárosra. További életét az erzsébetvárosi munka töltötte be. Az egykori zsidó bérlők, később építtetők, építészek, háztulajdonosok ekkor kerültek érdeklődésének középpontjába. Utcáról utcára, házról házra járt, építészeti tervtárakat bújt, a negyed öreg őslakóival beszélgetett. Egy személyben volt építészmérnök és szociológus, történész kutató és riporter. Egy nemzedéknyi idővel őelőtte Gazda Anikó (1933–1990) – ugyancsak a Váti-ban, más irányú hivatalos munkái mellett szinte titokban – erejét nem kímélve mérte fel és rajzolta le a vidéki Magyarország elhagyott, átalakított egykori zsinagógáit, a hitközségi épületeket, ezen épületek közül sok mára csak az ő rajzaiban, statisztikai adataiban maradt fenn. Perczel Anna számomra az ő szellemi rokona.

A hasonló feladat az Erzsébetvárosban látszólag szerencsésebb körülmények között szólította meg Annát. Tisztában volt azzal, hogy ez a városrész jelenti a 18. századi zsidópiac közvetlen szomszédságában, a mára lebontott Orczy-ház, a mai Deák tér, Anker köz, Király utca térségéből kialakuló régi pesti zsidónegyedet (ha-robaa ha-jehudi ha-jásán sel Pest). De azt is felismerte, hogy a hivatali közeg a rendszerváltás után sem változott. Ekkor alapították meg ő és társai az Óvás! egyesületet (2004), mely a város- és utcakép, a régi házak, nemcsak a homlokzatok, de a belső közlekedő- és lakóterek lehető megóvását és rehabilitációját tűzte ki célul, s amely egyesületnek Perczel Anna a lelke volt. Az Óvás! gondolata a Duna Kör eszméjében fogant: a közügyek iránt nem közönyös polgárok fogjanak össze akár saját kormányuk, választott kerületi önkormányzatuk ellenében is, hogy megmentsék a város veszélyeztetett értékeit. Perczel Anna számára fontos volt a nyüzsgő utcai élet, a turistaforgalom, az éttermek, korcsmák esti változatossága. Az Óvás! élén valóban bátor harcos volt, szavaiban többnyire szelíd, de kitartó és határozott: érvelt, de nem hátrált. Külföldről, Párizsból és más országokból, hasonló gondolkodású városvédők álltak melléjük, konferenciákat, előadásokat szerveztek, munkájuknak híre ment Európában, mert törekvéseik illeszkedtek az értékmegőrző városvédelem nemzetközi trendjéhez.

Harcolt Anna a kerületi önkormányzattal, az építészeti hatóságokkal, a nagybefektetőkkel, az ingatlanfejlesztőkkel. Nem a nyilvánvaló korrupciót próbálta üldözni, ehhez nem voltak eszközei: a régi zsidónegyedet azokkal szemben védte, akik történeti értékeit áldozatul vetették a nyerészkedés elé. A mai autokrata kormányhatalom megfosztotta az Óvás!-t az ügyféli jogtól: formális fellépésre ma már nincs módja a rombolás ellen. Az Óvás! és Anna a Király utca 15. udvarán restauráltatták az 1944-es nagygettó falának egy megmaradt darabját. A zsidónegyed utcáiban többször sétáltam Annával, amint nyilván sokan mások is, minden ház, üzletportál, fali reklám a személyes ismerőse volt, eleven barátja, szeretettel mutatta be őket építészként és elkötelezett emberként. Az ellenségesség vagy közöny, amelyek falait, személyek, önkormányzati és magasabb hatóságok, vállalatok által megjelenített falait döngette, az elmúlt évtizedek során nem roskadt meg. Az értékes épületeket bontották le. Szándékos hanyagsággal engedték még a homlokzati falakat is bedőlni. A megmaradt házakat, lakásokat sorsukra hagyták. A spekulációs céllal tervezett dúlás után a régi zsidónegyedben, a régi Erzsébetvárosban ma jellegtelen, szemet sértően magas házak tornyosulnak az ódon városkép fölé. Nem túlbecsülhetően fontos könyvének Anna a Védtelen örökség címet adta (2007).

Perczel Annának két fontos építészeti, merem mondani, elvi jelentőségű felismerését külön kell legalább említenem. Az egyik történeti. A 20. század elején a magyar („nemzeti”) díszítőművészet motivumait, részben textilmintákat, Malonyai Dezső (1866–1916) színes rajzait (A magyar nép művészete, I–V., 1907–1922) zsidó építészek, többek között Lajta Béla (1873–1920), Komor Marcell (1868–KZ, 1944) vagy a Löffler fivérek tették át épületeken kőbe, vakolatba. Perczel Anna megállapította, hogy az 1930-as években a zsidó származású építészek munkái stilusukban, jellegükben nem tértek el lényegesen nem zsidó kollégáik munkáitól: a magyar társadalomba beilleszkedő, esetenként csak kulturálisan asszimilált zsidó építészek nem alakítottak ki önálló zsidó városépítészetet. Kivételek talán a Vágó fivérek és egy-két társuk épületei voltak. Tragikus, hogy a zsidóként megbélyegzett építészek életét a zsidóüldözés kiiktatta a hagyományból, elvette életüket.

Anna másik fontos felismerése a tágabb jelen időt érinti. A szovjet klasszicizáció, a szocreál államilag előírt álklasszicista stilusiránya mellett és után érthetően feltámadt az érdeklődés a falusi, népi építészet iránt, megjelent a parasztház romantikus, népies eszményítése. Nem a falusi épületekkel szemben, de Perczel Anna hangsúlyozottan a város építésze volt. Urbanisztikai tevékenységével apjának örökségét, építészeti irodákban eltöltött éveinek tapasztalatait értékesítette. De városeszményét jellegzetesen módosították észak-afrikai élményei. Neki és nekem közös élményünk a keleti város. Anna látta, hogy Keleten a nagy régi épületeket szétlakják, szétépítik, de a városképi jelleg évszázadokon át megmarad. Látta, hogy az élénk utcai élet fenntartja ezt a sokszínű nagyvárosiasságot. Látványélményei a rehabilitációs gondolkodásban öltöttek testet; a régi épületeket nem szabad lerombolni: megőrizni és lakhatóvá kell tenni őket. Napjainkban utat tör magának ezen értelmezése a városképnek és várostörténetnek: nem lebontásokkal, ehelyett inkább a régi épületek szerves kiegészítésével kell a várost működőképessé tenni, fejleszteni. Törekvései ebben érdekes módon egybevágtak a feledhetetlen Rajk Lászlóéival, aki egyszer azt mondta, hogy Budapest fejlődésének iránya talán nem is Bécs, hanem Isztambul. Mondjuk, ha nem is minden tekintetben Isztambul, de annak, ami hajdan keleties volt a Király utca elején, annak lehetséges a modern változata is. Különleges városképi érték az önmagukban talán nem jelentős házakból álló utca, ahol egymást érik a kis üzletek, ide-oda járkálnak az árusok, a vásárlók, a nézelődők. Igen, közép-európai zsidó keletiesség és hitelesen modern építészet egymás mellett. Látunk jó modern példákat, mindjárt Jeruzsálemben. Ez a két felismerés a városvédő Perczel Annát a magyar építészettörténet jelentős alakjainak sorába iktatja.

Anna utolsó nagy vállalkozása, a Kik éltek, kik építettek itt digitális projekt (2017), már néhány lépést tett a zsidónegyedből kifelé Erzsébetváros, Terézváros, az Andrássy út tágabb polgári környékére. A száznál több elkészült cikk, Lábass Endre eredeti fotóival, kis építészeti, várostörténeti, életrajzi monográfia mind. Ezt a projektet biztos szervezeti és anyagi alapokon folytatni kellene. Az anarchikus építészeti rombolással szemben ez igazi városépítő munka.

Emlegették már Annát úgy, hogy „az Óvás! asszonya”. Én ezen a nyomon messzebbre megyek vissza a régiségbe. A Bírák könyve Debóráról mondja: ém be-Jiszraél, „Izrael anyja”. Annát nevezhetnénk hasonlóan: „a régi pesti zsidónegyed védelmező anyja”. Emlékét családja, barátai, az Óvás! egyesület őrzik – de legfőképpen őrzik és fenntartják, harbé zeman / εἰς πολλὰ ἔτη / ad multos annos, fenntartják azok a régi házak, amelyeket az értelmetlen pusztítástól az ő bátor harcossága mentett meg.

(E szöveg elhangzott a Kozma utcai temetőben, a ravatal mellett; megjelenik a Perczel Anna halála utáni gyász 30. napjához (selosim) kapcsolva.)